11.Fejezet ~ Titkok

Hosszas kihagyás után visszatértem.

 Nem szeretnék szabadkozni, foghatnám a tanulásra is, de azért magamból nem nézném ki, hogy hónapokig gülizek a tananyaggal ahogy azt sem, hogy a fizika könyvvel randevúzok. Szép is lenne. Sok boldogságot nekem. Ez az.

Na de srácok, meghoztam az ÚJ FEJEZETET ami szerintem hosszabb lett, mint a többi. Bár gőzöm sincs, ezt is csak benyögtem most. Véleményeket szívesen fogadok, és őrülnék is neki nagyon de nagyon. Huh hát szóval szóval... jó olvasást! Ne haragudjatok a kihagyásért, hozhatjátok az ostort is, megengedem. Csak hát ha fáj, akkor nem lesz új fejezet... szegény kezem...

Húha Ayame, de kis cseles vagy. Woa...

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=GmyecoW67kg

Nem tudom hány szívecskét írjak, hogy megbocsájtsatok.. <3 <3 <3 

***

~ Nell ~

Akárhányszor rád gondolok, a szívembe mintha egy nyílvessző vésődne bele. Üresnek érzem magam. Érdektelennek. Pedig csak egy napja nem láttalak, máris hiányérzetem van.
Az ágyamon ülve csak a cetlit tudom bámulni. Dühösen hátrazúdultam, és szétterültem. Mélyeket sóhajtottam, és az ablak felé fordultam. Az a fránya cetli!

Egy ilyen kis papírlap képes lenne két embert elválasztani egymástól? Vagy talán inkább a benne lévő név az, ami a bűnös?

- Ezt már nem fordíthatod vissza. - Angyal termett az ablakpárkányon. Ragyogó, igéző mosolyát felváltotta az együtt érző bánat. Pár pillanatig lehunytam szemeim. Ajkaim összepréseltem, és a bennem tomboló hurrikánt némítottam el.
- Hiányzik. - böktem ki. Angyal választ nem adván figyelte, ahogyan lassan könnyek zúdulnak már nem ragyogó, szürke szemeimből.

Állandóan a hangját hallom a fejemben. Ahogyan nevet. Beszólogat. Elrontja a kedvem... látom a testét. Mélyvörös haját, mintha valami pocsék festékkel festette volna be.
Szemei... amelyben az örökké tartó ősz lángja lobog. Az illata. Mikor átölel. Ő az, aki a szívemben lévő puzzle utolsó darabkáját hordozza magánál. Makacsul szorítja. Nem engedi el. Gonosz! Rabló!

Állandóan bökdösött. Mindig kimondta ami a szívén feszült... Ha valami nem tetszett neki, mindig kimondta. Jókor volt jó helyen. De egy olyan végzetes hibát követett el, ami örökké rajtam marad. Utálom ha hazudnak. Pláne ha olyasvalaki teszi, aki bejön. Szere-

Áhh, hagyjuk a francba.

Azt sem tudom, hogy mikor menjek Steve-hez. Visszavonni már nem tudom a küldetést. Miért pont Steve?

Megéri e harcolni? Megéri megcsinálni? Vagy csak szimplán meneküljek el egy saját kialakított dimenzióba, és alakítsak Mauglinát? 

Mikor először találkoztunk olyan voltam, mint egy betöretlen vadló. Te voltál az egyetlen, aki szerszámok nélkül, erőszak mentesen megtudott szelídíteni. Egy bújós paripává változtam.
A reggeli csendnél semmit sem utálok jobban. A Napot felváltotta a reggeli, gyötrelmes vihar. Az eső már megint zokog.

Mi folyhat a Déli Határnál?

Nem szeretek egyedül lenni ebbe a házba. Annyira nehéz ez a csend... saját magam zaja vagyok. Még a tomboló AC/DC sem tudja felülmúlni a magányt. Se semmi. Egyedül Dave... vagy...

- Megvan! - kiáltottam fel boldogan. Felugrottam az ágyról, és a telefonhoz sprinteltem. Az egyik kis lépcsőfokon majdnem sikerült akrobatává változnom, de mégis elértem a telefonomhoz. A konyhapulton pihent szótlanul. Gyorsan felmartam,
és járkálni kezdtem a házban föl alá. Tudjátok. Mint amikor a pillangók mardossák a méhed, aztán rájössz, hogy ezek csak darazsak... Gyorsan bepötyögtem a telefonszámot, és izgatottan vártam.

- Haló? - szólalt bele Ellie rejtélyes hangja.
- Szia. - kiáltottam fel. Úgy érzem a hallójáratán semmi sem tudna segíteni.
- Nell! - üvöltött bele. Hát igen. A fagyi visszanyal. - Hol vagy? Baj van? Dave? Ha kell tipp, szerintem a zsaruknál van. Vagy esetleg egy akasztófán lóg, és közben holtan amőbázik. - nevetett.

Kacagni kezdtünk mind a ketten. Boldogan felsóhajtottam, és azt sem tudtam, hogy mivel kezdjem. Nagyon hiányzott a hangja.
Elmeséltem neki, hogy rettentően összeillenek a vele táncoló, titokzatos sráccal. Elpirulását érezni lehetett a telefonon túl is. Hebegett-habogott zavarában. Ajkamra haraptam, és a falnak dőlve hallgattam.

Elmesélte azt is, hogy felkísérte a srác. Rengeteget nevettek, és még egy pohárka bor is lecsúszott kettejük torkán.

- De ugye még szűz vagy? - vontam föl rejtélyesen a szemöldököm, és vigyorom még a kint csapongó villámnál is nagyobb volt.
- Mondtam már, hogy néha olyan vagy, mint egy zsaru?
- Jól van Watson. - túrtam bele a hajamba, és eközben némán figyeltem ki az ablakon.
- Remek rántottát sütött! És képzeld, itt van most is nálunk. Fürdik, meg minden. Az én tusfürdőmmel. Az enyémmel érted, Nell? Gondolj bele... - vihogott.

Remélem az a srác nem fogja átvágni, mint az előző... Nem valami jó, amikor a barátnőddel mentek egy kávézóba, és egy jó kis almás pite gyanánt, de összefutunk a pasijával. Nem is akárhogy. Egy szajha torkán dugta le a nyelvét...

Ellie arca azon a napon elsápadt. Halottas árnyak járták át teste minden egyes részét. Nem bírt megmozdulni, helyette csak visszafogottan sóhajtott, majd hazarohanni vélt.

Szaladtam utána, mint egy őrült. Többet futottam aznap, mint az összes tesiórai munkámon összevéve. Berúgtam az ajtaját, és a szobájába rontottam. Az a srác neki olyan volt, mint holdnak a csillagok. Démonvadásznak a démon. És nekem Dave.

A szívem vérezni kezdett a látványtól. Ahogy zokogott aznap a sarokban...

"Utálom azt a barmot" - mondogatta másodpercenként, majd az exe iránt érzett gyűlöletével a földhöz vágta a telefonját. Elé ültem az ágyon, és végigsimítottam a vállát. Nem mondtam semmit sem, hisz a szavakkal csak rontottam volna az egész szituáción.

Helyette csak megöleltem, és az egész napunkat a szobájában töltöttük összebújva... Nagyjából ezért féltem a barátnőmet. Nem szeretném, ha ezt újra átélné. Inkább éljem át én százszor, minthogy lássam őt szomorúnak...

Hirtelen egy hatalmas villám vonult végig az égen. Ellie hangja elakadt, és megrémülve kérdezte meg, hogy jól vagyok e? Pár másodpercnyi habozás után, dadogva böktem ki, hogy "persze." Az eső erőteljesebben kezdett el esni. Ellie nagyot nyelt, majd folytatta a csacsogást.

Elmondta, hogy mikor a táborból haza kellett mennem, mik történtek vele. Egy jó párszor megviccelték őt. Műpókokkal, és tejszínhabbal. Nem kellett több, máris nevetni kezdtem.
Majd ismét egy nosztalgia áradat tört ki belőlünk, és csak mosolyogtunk, nevettünk, csacsogtunk...

***
~ Nell-től ~ Avagy a két lány múltja ~

Emlékszel? Egy téli nap volt. A fák ágai enyhén meghajoltak a nagy mennyiségű hótól. Arcodon piros futórózsák szaladtak fel. Hajad apró, kávébarna színben omlott gyönge vállaidra. Szemeidben az örök fiatalság, gyerekesség csillant fel akárhányszor ránéztem.

Sosem felejtem el. Bordó kabátban voltál, ami szinte a bokádig ért. Mindig ezzel ugrattalak, hogy olyan vagy, akárcsak a télapó felesége. Ónixszínű sállal volt körbefonva a nyakad. Mikor esett a hó, vagy feltámadt a szél, nózid mindig oda ástad el.

Nem csak te voltál röhejes. Állandóan piszkáltál vörös hajam miatt. Mintha Rudolf hozzám dörgölte volna az orrát, mi? Mindig csak megvontam a vállam, és továbbléptem a poénos csacsogásaid hallatán.
 A bátyám állandóan faggattam, hogy miért pont vörös vagyok. Ő válasz helyett csak ujjai közé csavart egy tincset, és birizgálni kezdte. Mintha a sajátját akkoriban nem tudta volna...

Állandóan elköltöztetek. Nem tudtalak rendesen megismerni. Ám egyszer általánosban egy osztályba kerültünk, Ellie.

A fiúk állandóan csesztettek téged. Mindennek elhordtak a családod miatt, mivel nem egy ronccsal jöttek eléd a sulihoz. Egy ideig csak néztem az eseményeket. Az emlékek egyre jobban vésődtek a fejembe. A téli nap ugrott be. Rájöttem, hogy ki is vagy Te.

Lehetséges, hogy a sors akarta azt, hogy egy osztályba kerüljünk. Nem tudom. De a szívem azt súgta akkoriban, hogy ne veszítselek el téged. Álljak ki melletted. Meg is tettem...

Dühösen felálltam. Emlékszem a kikerekedett szemeidre, sápadt arcodra. Ökölbe szorítottam a kezem, és behúztam az egyik srácnak. Összefontam szemöldököm. Idegességemben még egyszer neki akartam menni, de te megfogtad a vállam, és visszarántottál.

Hálásan bólintottál. Fehér, kötött pulóver volt rajtad. Arcodba újra kezdett visszatérni a vidámság. A gyönge, törékeny mosoly. Megakartam kérdezni a neved, de egy tanár elkapott, és kirántott a teremből.

Szokásos nap. Az igazgatónál. A srácok mutogattak rám. Persze, hogy én vagyok a hibás. Unottan bólogattam az igazgatónak, mint az asztalán lévő, bólogató nyuszi.

~

Aztán barátnők lettünk. Ráadásul.. a szüleid gyűlöltek.

Furcsának tartottam, hogy egy ilyen gazdag lány miért van ilyen iskolában... sosem kérdeztelek meg téged. Állandóan balhékba keveredett a bátyám, lehet ezért nem szerették a szüleid, hogy velem töltötted napjaid...

Sok pizsamapartit tartottunk a szobámban. Állandóan énekeltünk, és nevetve ettük a popcornt. 
Mindig horrort akartál nézni, amitől frászt kaptam. Mindig értetlenkedtél, hisz állandóan azt mondogattad, hogy bátor vagyok, de egy egyszerű horrorfilm képes megrémíteni.

Voltak napok, mikor nem találkoztunk. Anyud eltiltott tőlem... Sokszor kaptál szobafogságot, mert elkéstél otthonról. (Hiszen velem voltál, tökre megérthető.) A szüleiddel elhitetni próbáltad, hogy a nagyidnál vagy, de nem jött be.
N
éha-néha összefutottunk egy kajáldánál, ahol a szüleid arcára undor ült ki, mikor megláttak engem. Szomorúan ráztad meg mindig a fejed, és levegőért kaptál.

Emlékszem, egyszer poénból átmásztam a kerítéseteken, és nevetve ugrottam be a szobád ablakán. Mindig előkészítettél egy nagy adag popcornt, és azt majszolgattuk egy akciófilm közben. Még a legkomorabb sorozatokból is képesek voltunk vígjátékot csiszolni...

Nélküled ez a Futórózsa nem tudott volna kinyílni... Ellie.

~~~

****

- Egy idióta vagy. - nevetett bele a telefonba. Elmosolyodtam, és az esőcseppeket néztem az üvegen, amik versenyt szaladnak.
- Csak utánad. - morogtam fel, és boldogan felsóhajtottam.
- Minden oké? - hangja elcsuklott. Ajkamra haraptam, és gondolkoztam azon, hogy hazudjak e, vagy mondjak igazat...
- Nem... - böktem ki suttogva. Ellie levegő után kapott.
- Mesélj... - hangja gyászosan csengett.

Kínos csend ült ránk. Ellie lélegzetét hallottam egyedül...

- Lehet, hogy nem illünk össze Dave-el... - suttogtam. Nyeltem egy nagyot, és folytattam. - Rossz előérzetem van...
- Szerintem csak megrémültél a "szerelemnek" nevezett érzéstől. - kacagott fel.
- Ez más, Ellie. - akaratosan töröltem el a nevetését. Nem tudtam mit mondani, ezért inkább erősebben szorítottam homlokom az ablaküvegnek.
- Nell... te mindig paráztál az ilyen dolgoktól. - lágyan szólt.

Elmagyaráztam neki a helyzetet különféle démonok, és más lények nélkül. Tehát... szerintem valami titkot rejteget előlem. Valami olyat, amit magába folyt, és már nekem fáj...

Mikor kimondtam ezeket az egyszerű szavakat a telefonba... a szívem csapongani kezdett. A lábam megremegett, és legszívesebben szétvernék valamit... az ajtón kézcsapások sorai dörömbölnek. Ki a franc az? Kopognak? Dehogy! Csak éppen az ajtómat verik...

- Egy pillanat... - tettem le a telefont az ablakpárkányra, és az ajtóhoz léptem. - Ilyen nagy viharban mászkálni... - panaszkodtam. Megragadtam a kilincset és lassan kinyitottam.

Kihajoltam. Tekintetem végigjárta az utcát, de senkit sem láttam sehol. A körülöttem lévő épületek függönyei összehúzva, a redőnyök pedig leeresztve feszültek.

- Ne szívassatok idióta kisgyerekek... nem jó ilyenkor kopogtatni máshoz... - mordultam fel. - Halloween sincs.

Unottan hátraléptem, és készültem bezárni az ajtót. Egy jeges fuvallatot éreztem a nyakamnál. Megszeppenve döntöttem ki a fejem még egyszer.

Egy nagyon enyhe lökést éreztem, majd tekintetem a lábtörlőn táncolt. Szemeim kikerekedtek, és féltérdre ereszkedtem. Egy vörös rózsa terült szét rajta. Apró tüskék ölelték körül.
Mutatóujjammal végigjártam a szirmait. Pici üzenet csüngött a szárán. Leültem a bejárati ajtónak dőlve, és felemeltem ezt a vörös szépséget. A cetlihez nyúltam, majd felfordítottam.

,, Csak egy utolsó táncot a parton, édes." - állt rajta. Nagyokat pislogtam, és a szívemhez emeltem a virágot. Mélyen sóhajtottam.

Szabad kezem az ajkamhoz emeltem. Nem jutottam szóhoz. Dave elvette a szavaimat...

- Bár teljesülne... - leheletem a rózsán akadt fent. Gyötört a bűntudat... Egy utolsó tánc, mi? Ha itt lennél, akár kettőt is kaphatnál...

Egy gyökér vagyok. Érzés nélkül húztam be neki, és olyan dolgokat vágtam hozzá, amiket akkor, abban a pillanatban... nem kellett volna. Lehet, hogy neki is nehéz lenne elmondani?
Akárhogy is alakuljon, a küldetést akkor is megcsinálom. Megmutatom Dave-nek, hogy felesleges az aggodalom...

Az ajtó nyitva. Szomorúan nekidöntöttem a fejem a keretnek, és vártam.

- A francba is. - ordítottam fel. A beton is beleremegett a reakcióváltásomba. - Hol vagy? Tudom, hogy most éppen itt vigyorogsz a szerencsétlenkedésemen, te tuskó! - álltam fel, és kirontottam a házból. - Gyere elő az ég szerelmére is. - túrtam bele a hajamba.

A könnyek akaratom ellenére is végigcsordultak az arcomon. Kezemmel törölgetni próbáltam őket.

- Utállak! - üvöltöttem. - Gyűlöllek! - köhögtem. Lerogytam a járda szélére, és néztem a szomszéd házakat. A rózsát két ujjam közé véve szorongattam. A tövisek beleálltak a bőrömbe, de nem érdekelt.

Érzem a jelenlétét... a jeges fuvallatot. Mire vár? Miért nem jön elő...?

- A picsába is! - förmedtem rá a körülöttem lévő tárgyakra. Például egy fűszálra. - Szeretlek a francba! Mit nem lehet ezen megérteni? - sikítottam.
- Te? - szólt az ajtómban állva egy mély hang. Sóhaja egy állatéhoz hasonlított. Fél arcom árnyékba borult. A lábam beleremegett, és hallottam, ahogy az ablakok üvegei egymás után törnek be sorba...

Nagyot nyeltem. Ökölbe feszítettem kezeim, és figyeltem, ahogy az előttem lévő kocsi lassan porrá ég.
A félelmet próbáltam eltiporni. A bennem élő démonvadász türelmetlenül vágódott a testemben. Nyugodtan kifújtam azt a cseppnyi levegőt, ami a tüdőmben porosodott.

Egy démon...

- Ezt a pechet. Gáz lehet ez a szituáció Neked csillagom. - karcosan felnevetett.
- Elkezdtelek sajnálni... - vigyorodtam el. A hátam mutatva intettem be neki, majd egy hátra szaltóval mögötte termettem. Idegesen felemeltem a jobb lábam, és teljes erőből belerúgtam. Már azt sem tudom, hogy hova, a düh vezérelt, és a bánat.

Repült egy nagyot a démon. Éj fekete haja, undorító teste, amiről a bőr hámlani kezdett. Felém fordult. Szemeit vörösen vetette rám. Elcsípve a pillantásom rontott nekem. Kinyújtottam a bal kezem, és a kardom pár másodperc alatt kényelmesen elhelyezkedett a tenyeremben.

Átsuhantam válla felett. Ejtettem egy mély sebet a vállán, de mintha meg sem érezte volna ragadta meg a lábam. Karmai a húsomba hatoltak. Halkan felszisszentem, és acélbetétes bakanccsal a pofájába tapostam.

A látása tompult. A kardom egyre élesebbé vált, és bizseregni kezdett. Zuhanni készült, de gyorsan elkaptam. A démonon lévő erek egyre jobban dudorodtak végig arcán. Hosszú nyelvét undorítóan fitogtatta előttem.

- Kitépem azt a szart. - üvöltettem fel. A levegőben legyintettem a kardommal. Hatalmas tűzcsóvák csatakiáltással fúródtak ebbe a halandó szörnyetegbe, aki enyhén megbillegett. Vállán a bőr annyira megfeszült, hogy a lendülettől átszakadt.

A csontja kukucskált ki a testéből. Fekete, alvadt vér folyt ki belőle. Gyorsabban kezdett hámlani.

Nekiiramodtam, és a nyakába szúrtam teljes erőből a kard élét. Jobb kézzel a fegyveremet tartottam, míg a ballal kitéptem azt a billegő csontot a vállából. A démon kísérteties üvöltése zengte be az egész utcát.

Lábammal átkulcsoltam a fejét. A torkához érintettem bizsergő eszközöm, aki egyből üvöltözni kezdett.

- Gyáva féreg. Nemhogy harcolnál. - akadtam ki, és lendítettem rajta. Egy utolsó lélegzetkifújással jelezte, hogy neki annyi. Megdöglött... ráadásul ő még nem volt teljes egészében átváltozva...

Teste a betonnak csapódott. Lezúdultam a válláról, és egy bukfenccel a talajra értem. Fehér trikómon ennek a hányadéknak a vére csordult végig. A kezemre is jutott bőven...
Megráztam magam, és figyeltem, ahogy a démon lassan porrá válik. A hamu a földbe vájja magát, és örökre eltűnik...

Sóhajtottam, és egy tincset a fülem mögé fésültem. Telhetetlenül néztem körbe. Ezek a dögök itt járkálnak? Bárki lehet az?

- Baszódjatok meg. - rúgtam a levegőbe. Idegesen nyeltem le szinte ezt az égett, hamu szagot, majd felemeltem a fejem.

Vajon az a démon, akit megöltem... miért változott át? Miken ment keresztül? Mindennek van oka. Véletlenek nincsenek...

Gondolatmenetem után hátrafordultam. Éreztem, ahogy a fejem nekicsapódik valaminek teljes erőből. Szédülni kezdtem, és a földre zuhantam. Tehetetlenül pislogtam. Egy hatalmas, fekete árny szoborszerűen állt előttem.

Arcát nem láttam. Minden homályossá vált. A világ körülöttem összemosódik. A levegő egyre sűrűbbé válik, és szinte megfagy a torkomban. A testem sziklaszilárddá változik, és azon kapom magam, hogy a fejem már nem az árnyra mered, hanem a betonon leli nyugalmát.

Próbáltam erős maradni. Nem akartam lehunyni a szemem, de a szemeim ólomsúlyúvá váltak. Sötét, és rideg fátyol fedte be. Elengedtem magam. Nem bírtam tovább tartani a lelket magamban. Csak feküdtem, és vártam valami jóra. Valami csodára...

***

Mintha a jégkorszak szele csapott volna meg. A testemen mintha száz gyerek táncolna. Halkan felnyögtem, és oldalra fordítottam a fejem. Lassan kifeszítettem szemem, de a látásom még mindig pocsék volt.

Láncokat láttam. Kemény ráccsal voltam körbeölelve, ennek az apró szobának a falai mintha készülnének összeomlani. Ökölbe szorítottam a kezem, és próbáltam a kardom előhívni. Nem sikerült.

A testemben már nem csapongott a démonvadász erő. Beszédeket hallok. Valaki eléggé mérges... üvöltözik. Próbáltam kivenni, hogy mit mondanak... de nem ment. A francba...
Egy műtőasztalon feküdtem. Rengeteg vér volt rászáradva, és mellettem egy levágott kar billegett. A falakon furcsa jelek voltak felfestve. Írások.

Összevontam a szemöldököm, és próbáltam felülni. Egy láthatatlan póráz, mintha próbálna visszarántani magához. Erőszakosan felnyögtem, és egyre jobban igyekeztem elérni azt, amit akartam.
Magamra pillantva láttam egy tűnyomot. Nagyokat pislogva ráztam meg a fejem és kérleltem, hogy remélem csak álmodok. Ördög, és Angyal nem voltak velem. Ahogy az erőm sem.

Pár másodperc múlva még mindig abban reménykedtem, hogy ez csak egy illúzió. Ne legyen semmiféle jelentősége.

- Felkelt. - hallottam suttogni egy női hangot. Hangja bájosan, és ismerősen csengett. Érthetetlenül néztem ki a rácsokon, de csak alakokat láttam.

Próbáltam szóra feszíteni kiszáradt ajkaim, de egy hang sem bírt kijönni, maximum mély sóhajok. A falakról lekapart festékek a kövön terültek szét. A lábaim megpróbáltam felemelni, de nem sikerült. Deréktól lefele mintha lebénultam volna.
Egy kósza izzadságcsepp vágtatott végig az arcomon. Dühösen visszavágódtam a műtőasztalra. Próbáltam nyugodt maradni, de egy ilyen helyzetben szinte lehetetlen...

Lehunytam a szemem, és kinyitottam. Ezt körülbelül százszor játszottam el. Eközben egy jó párszor felpofoztam magam. Mond, hogy csak álmodok....

Léptekre lettem figyelmes. Egy rángatózó, segítségért esedező embert cibáltak végig egy folyosón. Annyira sovány volt, hogy arcáról a bőrt egy kósza mozdulattal lelehetett volna húzni. Állkapcsa előrébb csúszott, lábai pedig menekülni próbáltak.
A fehér köpenyes rávágott egyet a nyakára, aki egyből össze is roppant a csapástól. Könnyeit véreső cserélte fel, ami a szeméből folyt ki.

- Csönd legyen, te féreg! Suttyó! - üvöltött egy férfi. Szemüvege az orrán feszült. Kávébarna haja zsírósan omlott nyakára. Csuklóján egy drága óra billegett. Fehér köpenyét megigazította, és lepöckölte válláról a plafonról bomló festéket.

Hunyorítva figyeltem a jelenetet. A szemem borzasztóan fájt. Remegő karomra sandítottam, és azon gondolkoztam, hogy mit nyomhattak belém...

Szóért vettem levegőt, de feleslegesnek ígérkezett. A beszéd bennem maradt. Szaporán kapkodtam lélegzeteim sorjában. Éreztem, ahogy egyre sűrűbbé válik, és nehezen bírom beszippantani.

A francba is Nell! Állj fel erről a műtőasztalról, és nyírd ki őket!

Erőszakosan grimaszoltam, majd erőt vettem magamon. Lendítettem a csípőmön, és lezúdultam az asztalról. A lábamba kezd visszaszállni az élet. Megkönnyebbülve felsóhajtottam, és könyököm a műtőasztalnak támasztottam. Izmaim megfeszültek, és felhúztam magam.

Lassan, magabiztos mozdulatokkal apró köröket rajzoltam a levegőbe fáradt, kimerült bokámmal. Ez az! Eddig jó...

Hátrasandítottam. A doki szemöldöke felszaladt, és éppen a nőies áldásom nézi. Fenék. A francba! Itt mindenki perverz?! Megvan! Egy ötlet hasított végig az agyamon, ami berobbant. Mint Dave az életembe.

Ajkamra haraptam, és lassú léptekkel a rácshoz tapasztottam a lábaim. Kezemmel szorítottam a tömény rácsot, és farkasszemet néztem a dokival. Vágyakozóan felé fordítottam ujjaim, és mintha magamhoz akarnám húzni őt.

Vadul elmosolyodtam, és jobb térdem kiemeltem a rács közül.

- Nem láttál még női lábakat, nem igaz? - gonoszul felnevettem. Tett felém egy kósza lépést. Felé böktem mutatóujjammal, és megérintettem a nyakát. - De nem is fogsz. - üvöltöttem fel. Körmeim belemélyesztettem. Halkan felszisszent, és lábam meglendítve eltiportam férfias fontosságát...

Féltérdre ereszkedtem, és közelebb vontam magamhoz. A zsebeibe kezdtem el kutakodni, és kerestem valami használható tárgyat. Volt itt minden... zsebkendőtől kezdve egy darab kotonig...

A farzsebéhez nyúltam, és egy kulcson simítottam végig az ujjam. Bingó! Gyorsan kimartam onnan, és kiegyenesedtem. Elfordítottam a kis zárban, és lassan kifeszítettem a rács apró ajtaját.

Olyan hangosan nyikorgott, mint ennek a férfinak a csontjai. Amit most fogok kettétörni... Szinte hallom, ahogy sikít a büszkesége.

Bevágtam a rács ajtaját, és felrántottam ezt a büdös dokit vékony, törékeny nyakánál. Érthetetlenül hunyorított, és kezei lejjebb kalandoztak. Lekevertem neki egyet a kulccsal, majd egyből kussolni kezdett.

- Mi ez az egész? - idegesen a falhoz nyomtam. - Hol a francban vagyok? Ki volt az a beteg? - emeltem fel a hangom. - Mit akartok tőlem? - vágtam hozzá a kérdéseket.

Nem szólalt meg. Szorítani kezdtem, és erőszakosan a homlokához tapasztottam az enyémet.

- Süket vagy?! - szorítottam. - Velem te nem játszadozol, rohadék! - grimaszoltam.

Ez komolyan azt hiszi, hogy csak így elrabolhat, meg ilyenek? Előbb döglöm meg, minthogy ezzel legyek egy légtérben!

- Hidd el, ha ezt a kezem a tarkódhoz vágom. - emeltem fel, és gúnyosan nevettem. - Nem fogod megúszni... - rivalltam rá.

Összerezzenve állt, és szempárbajt vívott velem. Dühösen billegtem, és már annak a határán voltam, hogy kinyírom.

Balra sandítva egy jó pár éles tárgy fénylett. Késektől kezdve a tűkig. Visszalestem a dokira, akinek szívverését hallani lehetett. Látta rajtam, hogy mire készülök. Szabad kezemmel egy injekcióhoz nyúltam, és higgadtan felsóhajtottam.

- Ha nem szólalsz meg, beléd döföm... - ujjaim közé vettem, és egyre jobban közelítettem a nyakához. Rossz előérzetem van...

Ahogy erősködően szorongattam torkát, valaki a tarkómhoz szorított egy fegyvert. Gondolataim sikítani kezdtek. Lassan kiegyenesedtem, majd lerogytam. Elkaptam a fegyveres lábát, és rántottam rajta. Lezúdult a földre. A fegyver elsült... hatalmasat robbant a falnak csapódva.

Dühösen láttam, ahogy ennek a sunyi idiótának a  figyelme az elsült golyóra irányul. Megragadtam a tűt, és teljes erőből nyakába vájtam vele. Belé nyomtam a zöld löttyöt. Már csak annyit lehetett látni, ahogy a földnek csapódva összeesik...

- Ki lesz a következő?! - förmedtem a köpenyes dokira. Szemei pattogtak rajtam, és az áldozatomon.

Mi a szart csinálok? Mintha élvezném is...

Rövid, kórházi ruhának tűnő szerelésemen végigfolyt az öltönyös pasas vére. Hosszú ívben szaladt át a csípőmig, majd ujjaimmal meggyűrtem az ott lévő részt, hogy ne folyjon a lábamra...

- Higgadj le.. Nell. - beszéltem magammal. Ki kell találnom, hogy hogyan fogok innen kijutni... gondolkozz ésszerűen... ne rohanj neki mindennek.

Fújtatni kezdtem, és idegesen ragadtam meg a kést. Legyintettem egyet, és leszúrtam a dokit. Egy kupacba vágtam a sunyi pasassal, és elvettem tőle a fegyvert. Kiszaladtam a teremből, és szaladni kezdtem.

Éles sípolás csapta végig a hallójáratom. A vészjelző megszólalt. A lámpák piros csóvákban világítottak. A francba is!

Gyorsabbra vettem a tempót, és oldalra kapkodtam a fejem. Beteg emberek esedeztek segítségért, és kapargatták a rács ajtaját. Könnyekkel küszködve üvöltöztek nekem. Kikerekedett szemekkel lassítani kezdtem. Tekintetem pattogott egyikről-a másikra.
Mit tegyek? Mentsem meg őket?

Nagyot nyeltem. Megállt bennem az ütő, mikor egy alig tíz éves kislányt láttam meg zokogni a rácson túl. Egy apró macit szorongatott mellkasához. A könnyei szinte szúrták a szemét. Haja szőke volt, és gyönyörű, mint ahogy bársonyos, porcelán bőre.

Nem bírom itt hagyni őket.

Tekintetem egy karra szegeztem, ami az ajtó mellett szinte reménysugárként ragyogott. Felcsillant a szemem, és gyorsan odafutottam. Tenyerem közé fogtam, majd megrántottam.

A rácsok ajtajai kinyíltak. A lények kirohantak rajta, de megálltak előttem. Hálásan bólintottak. Büszkén elmosolyodtam, majd gondolkozni kezdtem a kijáraton.

- Köszönöm. - lépett elém a kislány. Angyali arcát nem észrevenni lehetetlen lenne.

Bólintottam és figyeltem, a lényeket... vagy embereket.

Sebesen rohantak. A kórházi ruhájuk némelyik után suhant a vérrel áztatott földön. Ahogy haladtunk előre egyre világosabb lett. Lemaradtam a csapattól, és megálltam. Egy szobára szegeztem a figyelmem. Az ajtó kilincse lekonyulva, billegve feszült rajta.
Beszédet hallottam mögötte. Szemöldököm felszaladt, és egy mély sóhaj közepette mellé léptem. Próbáltam kivenni a beszédet. Ujjaimmal kaparni kezdtem a kilincset, és idegesen harapdáltam az ajkam.

- Az a mocskos kurva! - üvöltöttek fel. Kicsit beljebb merészkedtem, kinyitottam résnyire az ajtót. Tíznél több monitor volt egy hatalmas asztalon, és rajta a menekültek. A tüdőmbe szorult a levegő, és marni kezdett belülről. Halkan felszisszentem, és azon kaptam magam, hogy az egyik
képernyőn én állok. Berúgtam ezt a szart, és berontottam.

- Rohadékok! - olyan hangosan kiabáltam, amennyire tellett. Az asztalon emberek képei voltak kiszóródva. Hatalmas dossziék szanaszét dobálva. Egy köpenyes, szemüveges férfi riadtan bámult. Mellette egy nagydarab sötét bőrű állt, kinek nyakán fehér foltok voltak...

Folyamatosan rájuk meredtem, és a kést szorongattam, hisz a fegyverem nem találtam. Valahol elejthettem...

Letöröltem a vért az arcomról, és egy mappán akadt fent a tekintetem.

Dave Brooke neve szerepelt rajta... és a képe.

- Ez mi a szart akarna jelenteni? - Meglepetten felkúsztak szemöldökeik, és hátraléptek. - Válaszoljatok rohadékok! - az utolsó szó majdnem belém szorult, annyira fájt a hasam.
- Nem menekülsz... - suttogott fogcsikorgatva a nagydarab. Fekete trikó feszült végig izmos testén. Szeme körül vágások, karján égésnyomok terültek el.

Nyugalommal teli energiákat árasztottak magukból. Miért?! Egy apró ijedség szaladt végig rajtam, és hátraléptem. Egy test simult a hátamhoz, majd éles tű szúrásra riadtam fel. A szívem a torkomban dobogott. Az erő kiszaladt a kezemből, és a késem lassan a talajnak csapódott.
Pupillám kitágult. A karomra pillantva láttam, ahogy a bennem lévő lángok elhagynak. A talajba fúródva elmenekültek... az erőm. Minden...

A mögöttem lévő pasas erősen meglökött hátulról, és az elveszett egyensúlyomtól előre zúdultam. A világ összemosódott... akár egy pocsék festmény tőlem.
Nagyokat pislogtam. Az előttem lévő férfi vigyora volt az egyetlen dolog, amit túl tisztán láttam.

- Máskor fuss el. Ne itt játszd az eszed. - térdelt le mellém. Forró lehelete egyenesen a fülembe vánszorgott. Undorodva fordítottam felé a fejem. Szemeim rettentő fáradtak voltak. Legszívesebben behúztam volna neki, de a karom makacsul ellenállt nekem...

10.Fejezet ~ Mi csillagunk

Halihó Rózsáim!!!

Meghoztam az új fejezetet. Gyűlnek - gyűlnek nálam a kivágott jelenetek, amikkel majd kezdek valamit... Na de. Jó olvasást szeretnék Nektek kívánni:) Utóiratnak... ÚRISTEN! 3.400+ OLDALMEGJELENÍTÉS. Én most csápolok a gép előtt... nagyon szépen KÖSZÖNÖM Nektek. Imádlak Titeket!!! Sok sok Dave, és Nell ölelést adok nektek!!! :) 

ZENE: https://www.youtube.com/watch?v=IRi3Ln6HGqU

FACEBOOK OLDAL: https://www.facebook.com/futorozsanell?ref=aymt_homepage_panel

" Benned leltem meg a saját Mennyországom. A pokolból felébredt lángjaim elnyomtad, s a szívemben lévő ürességet összeforrtad. Köszönöm." -Ayame 

***

Meleg, nyugtató ölelés járta át a testem minden egyes részét. A nap fénye apránként ficánkolt be a résnyire nyitott ablakon. A kanapé megsüllyedve pihent, a TV meg kikapcsolva meredt a semmibe. Lassú, mély lélegzetekre lettem figyelmes.

Szíve úgy vert, akár egy nyugtató altatódal. Nem a megszokott ritmusban... ez egészen más volt. A takaró meggyűrődve terült el rajtunk. Lábujjaim kiásták magukat alóla.

Hasra fordultam, és Dave mellkasát simítottam végig. Szemei lehunyva aludták az igazak álmát. Elmosolyodva nyomtam egy apró puszit a nyakára, mire ő kezeivel csípőmhöz nyúlt.
Nem szavakkal köszöntött, hanem érintésekkel. Megráztam a fejem, hogy az álmot kisöpörjem az elmémből. Dave ragyogó barna szemei méz barnán tapadtak az arcomra. Mikor belenéztem az életem boldog pillanatait csíphettem el.

Kócos, vörös hajam, karikás szemeim... simán elmehetnék egy horrorfilmbe mint: "az elsőnek meghaló szőke." vagy.. vörös.

Dave halkant felmorgott, és keze lassan lecsúszott a csípőmről.

- Elmehetnél egy párnának... vagy ágynak. - suttogtam kicsit feljebb mászva. Megjegyzésem alapján elmosolyodott, és felült.
- Te meg egy takarónak, aki egész nap ezen az ágyon fekszik. - lehelt egy apró csókot a futórózsáimra, és megdörzsölte szemeit.

Még reggel is jól néz ki... én hozzá képest mint aki egész nap melózott, és nemrég tért haza egy fárasztó nap után...

~ Eközben a tanácsban folytatott vita ~

- Lehetetlen! - förmedt Wemnesre egy középkorú nő. Arca összerándult. Egyre sápadtabb lett a szavak hallatán, amiket a szakállas vágott hozzá.
- Sajnálom, ez az igazság. - tekintete a hatalmas, boltíves ablakon táncolt. Gondolatai nyugodtak voltak. Mellette Wendy türelmetlenül feszítette szóra ajka szélét, és felháborodva fordult a paraszt felé.
- Modorából vegyen vissza! - kiáltott fel. - A démonok egyre jobban szaporodnak. Nem tudunk mit tenni. A világon minden embert a sors csapása egyszer eléri. Depressziósok. - halkult el. Szavai akár egy mázsát is nyomhatnak.
- Akkor fogja meg az emberek kezét! - szorította össze állkapcsát a szegény, és dühvel teli szemekkel folytatta. - Tegye szebbé a világot! Bánom is én, hogy hogyan csinálja, de ezek a férgek ellepték az egész falut! Tegyen valamit, ne csak a
hajtűt rendezze a fején, és állítgassa azt a pocsék tiaráját vagy mi az Isten csapásást! - kiabált.

Igazat mondott. Körülbelül két hónapja szenved ez a dimenzió a démonoktól. Irtásukkal maximum egy hétre tudják őket lecsillapítani. Az emberek szomorúak, és a démonok számára olyan, mintha svédasztalos étellel kínálnánk őket.
Az ég egyre sötétebbé válik. A démonvadászok ereje tompul, akárcsak a kardjuk. Az erőszak erőszakot szül...

- Egy móddal tudnánk az embereket lenyugtatni. - tanakodott Wemnes, mire a paraszt felé fordult, aki egyből belé fojtotta a szót.
- Elég! - ugrott fel. - Hiába forrasztod egybe a démonvadászokat, hogy harcoljanak együtt! Semmi értelme! - fonta össze szemöldökét.
- Kussolj. - Wendy háborodott hangja járta át az egész kastélyt.
- Nem arra gondoltam. - állt fel Wemnes régi székéből, és az ablakmellé lépett. - Összehívjuk a démonvadászokat. De némely fog harcolni. - nézte az esőcseppeket, ahogy versenyt futnak az ablakon, és a többiek felé fordult. - Megállítjuk azt, hogy ezek
az emberek, akik a démonná válás szélén állnak, az önkínzást lássák... egyetlen fénynek az alagút végén. - komoran szólt. Kardja szinte érezte a szavakat, és bizseregni kezdett.
- Ez hülyeség! Szavakkal visszarántani az embereket a bánatból... ez lehetetlen! - morgott Wendy.
- Elég! A lehetetlen csak egy szó. Nem tud bennünket befolyásolni, értve vagyok? - Wemnes mélyen felsóhajtott, és a kardja markolatát kezdte kaparni.

***

~ Nell ~

Már megint az a tollas tyúk az ablakpárkányon! Ez a szar mindenhol ott van? - morogtam magamban. Feltápászkodtam, és távolról néztem.

- Üzenet érkezett. - állapította meg Dave. Kész Sherlock.

Dühösen baktattam a galamb, tyúk, hattyú...bánom is én mi ez felé. Kimartam csőre közül a levelet. Piros, és zöld csicsás szalaggal volt körbefonva, és egy apró cetli billegett a végén.

- Esküszöm nem én voltam. - ijedtem meg.
- Nem neked jött. - nevetett. - Mivel a szalagban van zöld, ez egy hivatalos levél... bár, melyik ne lenne az.... - motyogott, és folytatta egy sóhajtás után. - Ez minden démonvadásznak szól. - kapta ki a kezemből, és szétnyitotta.

Szemei kikerekedtek. Türelmetlenül csápoltam mellette és vártam, hogy megszólal e még ma, vagy csak az olvashatatlan betűket próbálja kibogarászni.

- Ezek összehívták még az Angyalokat is. Meg a farkasokat. Totál bekattant a tanács. - panaszkodott Dave, és odalökte a levelet.
- Te most azt várod, hogy ezt kiolvassam? - tapasztottam csípőre a kezem, és visszamarta tőlem.
- Most felolvasom. Ülj le, és hallgasd a reggeli mesét... ha létezne ilyen. - vigyorodott el, és nekivágott. - Kedves Démonvadászok! - már rossz... valamit elszúrtam. - A démonok tömegesen támadnak, és próbálnak az emberek világába beszivárogni.
Már sikerült is nekik, hisz rengetegen öltöttek alakot, és járkálnak az utcákon. Senkiben se bízzanak! - emelte ki az utolsó, rövidke mondatot hangsúlyváltással.
- Tehát ha egy macska odajön hozzám dorombolni, csapjam le egy serpenyővel, mert tuti, hogy egy démon? - nevettem el magam.
- Valahogy úgy. - komoran szólt, és folytatta. - A démonok a depressziós, lelkileg csontra kimerült embereket tudják bekebelezni. Tehát... - lesett vissza a levélbe, majd rám. - Nem nagyon akarnak erőszakot alkalmazni..
- Erőszak nem lesz? Akkor mégis hogy a francba fogjuk kiszedni belőlük? - förmedtem rá.
- Érzelmekre hatunk. Felidézzük az emlékeiket. Megismerjük őket. - kezeit vállamra tapasztotta, és enyhén rádöntötte a fejét. - Visszarántjuk őket a halál szakadékáról. - morgott. Fáradtan ásított, és kiegyenesedett.

Ez annyira lehetetlenül hangzik. Az emberek elhatározzák magukat. Szavakkal valakire hatást gyakorolni csak sima beszéd a levegőben. Értelme nincs.

- Tudom, hogy most az erőszakra gondolsz. - súgta fülembe, és a nyakamra nyomott egy apró puszit. - De erőszakkal megölnénk a bennük élő, szeretetre vágyó embert. - lesett ki az ablakon.

Igaza volt. Ezek csak azt akarják, hogy szeressék őket. Semmi mást... letört a szárnyuk, és most újra megakarnak tanulni repülni. Ennyi. Egy megcsonkított angyalon is lehet segíteni. Elején azt hittem, hogy Wemnes ledobná őket egy szakadékról mondván:
"csapkodjátok a szárnyaitokat!" Az utóbbi időben pedig ráeszméltem, hogy Ő is csak jót akar. Összefogjuk forrasztani ezeknek az embereknek a szívét, amit a fájdalom kettéhasított! Ha kell letépek az enyémből, és betömöm a sértett lyukakat!

Sóhajtottam. Halványan elmosolyodott, és mutatóujja felsiklott a gerincemen. Fülem mögé fésültem kósza tincsem, és felnéztem rá.

- Indulunk? - állam a mellkasához tapasztottam.

Válaszul bólintott, és kilesett az ablakon.

- Mi az? - folytattam. Az ablakhoz szökkentem, és érthetetlenül néztem vissza Davere.
- Az erőszak egy egyszerű megoldás. Egy rövid út. Míg a szavakkal való hatás egy hosszú, bozontos kereszteződés. Merre kell menni? Remélhetőleg megtaláljuk... - mosolyodott el. Figyelte, ahogy viharfelhők zárják körül az eget.

A napfény eltűnt. A sötétség veszi kezdetét.

***

- Vidd már arrébb a farkad! - förmedtem rá egy vérfarkasra. Hangosan felmorgott, és hatalmas, vörös szemét rám vetette. Dühösen néztem vissza rá. Ez talán nem volt túl jó ötlet...
- Mi van? Kevés volt a kutyakaja? - hallottam egy mellettem álló lányt. Flegmán felhorkantott. Kezét összefonta maga előtt, és mint aki most kiakar nyírni valakit elmélkedett a semmin.
- Édes. - ragadta meg a csuklóm Dave, és elé rántott. - A végén egy angyalszárny közt leled örök nyugalmad. - nevetett.

Az itt lévő démonvadászok komoran vártak. Az egyetlen hang, ami beragyogta a kastélyt az az én hisztérikám volt. Már elnézést, de nem bírom a csendet. Hm. Kutyakaja szag van...

Hatalmas, kupolás épület volt. Régi festmények a falon... az átlátszó üvegen látni lehetett a készülő vihart. Az eget sötét felhők burkolták be. Szinte fátyolként fedték le.
Az angyalok próbálták magabiztosan kihúzni magukat, de inkább nem hazudtak. Valójában meggörnyedve, félénken várták, hogy mikor jön be Wemnes, és a pincsikutyái.

Mindenki sugdolózik. Szinte már érthetően. Bizonytalanok, és félnek. A haláltól.

- Figyelem. - kiáltott fel Wendy, egy hatalmas tábla előtt. Ha matekozni fogunk, én komolyan hazamegyek...

Az emberek, akarom mondani "természetellenesen mások" gyorsan odabiccentették tekintetüket. Wendy hosszú, sötét ruhában feszített a magaslaton. Oh, hogy lökném le...
Egy mélybordó rúzs kenődött ajkán. Szemeiről a fekete smink lefolyni készült. Mint valami prosti.

Az őrök sorfalat állva, unottan billegtek előttünk. Alacsonyak voltak. Látni lehetett mindent.

Ez az egész arra kellett, hogy a gyengébb elméjű jelenlévők idegességükben ne rontsanak Wemnesre. Nem is értem... vajon ki lehet ilyen...?

- Tiltakozom! - kiáltott fel egy démonvadász.
- Mi a szarnak tiltakozol? Még el sem kezdődött te gyökér! - csapta le a társa.

Ez jó lesz. Nagyon jó lesz. Érzem. Összetartás. Szeretet. Itt minden van, csak ezek nem.

- Drágám! Esküszöm, nem én voltam! - sipákolt egy másik a tömeg mögül. Úgy látom egy szappanopera van készülőben... Wemnes! Gyere már! Itt vér fog folyni....
- Elég! - Wendy hangja még a falakat is megrázkódtatta. Gondolhatjátok... a hallójáratom romokban...

Lágy zene kíséretében vonult be Wemnes. A kor szúrós évei a bőrén eléggé jól láthatóan csapongtak. Sóhajtottam egyet, és Dave mellkasának, háttal dőltem.

- Köszönöm, hogy eljöttetek. - nyelt egy nagyot.
- Ingyen kaja!!! - egy halandó vérfarkas sikított fel. Jesszusom. Ezt honnan szerválták?

Szó sem kellett. Egy biztonsági őr úgy lecsapta, mint egy taxiórát. Szegény. Az életének annyi...

- Nos... - köhögött. - Mind tudjátok, hogy mi is a helyzet a dimenziók közt. - szemeivel minden nézőt végigjárt. Mikor rám meredt Wemnes, a hideg végigszaladt a hátamon, amit még Dave is megérzett. - Ezért is hívtalak ide Titeket. - emelte ki az utolsó szót.
- Megfogunk halni? - bizonytalanul szólalt fel egy angyal tanonc. Szőke haja volt, és macskavágású szeme. Ragyogó smaragdzöld színe volt, de a ragyogás benne egyre jobban elporladt. Helyette a könnyek öltöttek szerepet.

Wemnes nem szólt semmit. Tekintetét próbálta leszögezni, de az elméje nem hagyta. Helyette inkább sóhajtott, és rekedt hangja szólalt fel.

- Nem. Nem fogunk meghalni. Senki sem fog. - bizonytalanság. Ez volt az, amit utáltam.

Az esőcseppek egyre jobban verték a kupola tetejét. Az ablakpárkányok felsikítanak. Ajkamba haraptam, és Dave a derekam átkulcsolva, fejét a vállamra hajtva sóhajtott.
A nehezedő csend felettünk alakot öltött. Szinte szúrta a vállam. Nem, ez nem Dave arca volt...

A mellettünk lévő démonvadász ökölbe szorította remegő kezeit. Kardja szinte visszaakart vonulni. Éj kék haja hófehér bőrére zúdult. Ki tudja, mit gondolhat?...

Wemnes, mint aki félvállról veszi a dolgokat elmagyarázta, hogy mit is kell tennünk. Szavakkal kell az embereket egyik útról, a másikra terelni. Amolyan "őrangyalosat" kell játszanunk.
Némely ember örült ennek a hírnek, valaki csak forgatta a szemeit. Köztük volt Dave is.

- Az erőszak erőszakot szül. - folytatta Wemnes a táblán mutogatva. Egy átlagos ember volt rajta, mellkasán egy vérvörös szív szúrta az itt lévők szemeit. - Ez itt. - mutatott rá egy pálcával. - Amire a legjobban kell vigyáznunk. Sose hagyjátok, hogy
veszítsen színéből. Érzéseiből. Ne legyen fekete, mint a többi démon szíve. - komoran meredt ránk. Bólintottunk.

A legnehezebb feladatnak ígérkezik. Hisz az érzéseket nem csaphatjuk le, mint a démonokat. Éppen ellenkezőleg... ez egy olyan feladat, mintha egy gyereket nem kiskanállal etetnénk, hanem egy frissen élezett késsel. Egy rossz mozdulat, és vége.

Fülem mögé fésültem a hajam, és zavarodottan forgattam a fejem. Aggódva néztem a többieket, ahogy halálfélelmüket próbálják elfojtani. Szavaik a torkukra fagytak.

- És ha valaki ezt a kést rosszul használja? Zöldfülűek is vannak itt! - kiáltottam Wemnesre. Felhúzta szemöldökét, és megrázta a fejét. Akaratosan belé fojtottam a szót. - Csak úgy nem irányíthatjuk az embert! Mint mondtad, érzéseik vannak!
Ők nem egy kitömött plüssmacik, akiket akkor dobálunk, amikor akarunk! - idegesen léptem előre. Meglepetten emelte fel tekintetét a kupola tetejére.
- Igazad van. Éppen ezért is csak pár embert választottam ki erre a feladatra. Ismerlek titeket. A többiek távol fogják tartani a démonokat a déli határnál. Éppen annyira, hogy ne tudjanak megölni bennünket. - rekedt hangja felsértette az emberek elméjét.

Érthetetlenül ráztam meg a fejem.

- Ez akkor mégis csak erőszak... - morogtam.

Nem érdekelte, mit mondtam. Sóhajtott egyet, és felénk fordult teljes egészében.

- Közületek páran kapnak nevet. - kezdett bele komolyan. - Lakcímet, mindent ami a személlyel kapcsolatos. Feladatotok megismerni azt a bizonyos embert...és segíteni rajta. - mennydörgés szakította félbe a további szavait.
- Tehát. - Wendy lépett előre. - A képességeitek alapján kaptok egy olyan embert, akinek olyan segítőre van szüksége, mint valamelyikőtök. - tette hozzá. - Bízunk bennetek. A többiek pedig már most mehetnek a Déli Határhoz segíteni a többi katonának. - intett.

A Déli Határ egy olyan terület, amely összeköttetésben van az emberi dimenzióval, és ezzel. Ha az ott lévő rendet felborítják, nyílt terepet kapnak arra, hogy belépjenek a világunkba. Némely démonnak sikerült. Az ügyeseknek, akik az eszüket használják.

Igen. Vannak olyan démonok, akiknek ész jutott, és nem erő. Harcban is jók, de az emberek érzéseinek kicsavarásában még jobbak. Hangokat, és tetteket hajtatnak végre a legtöbb depressziós gyermekkel, felnőttel. Szörnyetegek!

Felemeltem a fejem, és Davere néztem. Nagyokat pislogtam, és adott egy apró puszit az arcomra.

- Nem nagy cucc. Hamar megleszünk vele. - hajolt a fülemhez, és suttogott. - Egyértelmű hogy kik lesznek az "őrangyalos" személyek. - halkan felnevetett.
- Huh? - értetlenkedtem. Átkulcsolta a derekam, és vállamra döntötte homlokát. Vörös haja szemébe lógva billegett.
- Wemnes az ilyen feladatra a szeretettel teli, mégis cseles embereket választja. - folytatta. Kicsit felkuncogott, és a nyakamba csípett.

Sóhajtottam. Egy apró angyal repült át felettünk, és apró cetliket dobált nekünk. Rettentő lassan zuhantak le, majd mindenki érthetetlenül meredt Wemnesre.

- A sorsra bízom. Azok húzzanak csakis nevet, akik most a jobb karjukon látnak egy végtelen jelet. - szólt komoran. - Azok az emberek a kiválasztottak. - emelte ki az utolsó szót.

Felemeltem a jobb kezem. Megráztam a fejem, és a bőrdzsekim feltűrtem. Nem találom...

- Nekem sincs ilyen jelem. - vonta föl szemöldökét Dave. Rám pillantott, és a csuklómhoz nyúlt. - Édes, itt a jel. - lepődött meg.

Szemeim kikerekedtek. Ez mit jelentsen?

- Húzz egy cetlit. - bökött meg Dave lágyan.

Féltérdre ereszkedtem, és tenyerem az apró lapok felé emeltem. A levegőbe emelt kezemmel végigjártam őket. Éreztem, ahogy az egyik forró. Lángolt. Szinte könyörög, hogy azt válasszam.
Nagyot nyeltem, és lassan alányúltam. Dave türelmetlenül simogatta a hátam.

Lehunytam a szemem, és gyorsan felkaptam. Lefordítva tartottam a csuklómon.

- Nézd meg. - hajolt át a vállam felett.
- És ha nem tudok neki segíteni? - a jel a csuklómba beleégett. Halkan felszisszentem, és kapargatni kezdtem a lapot.
- Ezt a sors akarta. Nem hiszem, hogy vakon adna nevet. - mosolyodott el, és biztatóan folytatta. - Nézd meg. A végén elszakítod. - nevetett halkan.

Erőt vettem magamon, és felfordítottam. Azt hittem, ott esek össze, mikor megpillantottam a nevet. Fogcsikorgatásba kezdtem, és a testem önkívületi állapotba került. Nem mertem Davere nézni. Szinte hallottam, ahogy üvöltenek a gondolatai.

Steve Black.

Az ütő megállt bennem. Dave kezeire néztem, amelyek ökölbe szorítva feszengtek. Testén az izmok megfeszültek. A vállamhoz tapasztotta homlokát ismét, és akadozottan felsóhajtott.

- Én ezt nem akarom. - csuklott el a hangja. Még sosem láttam ilyen hangulatban. Mutatóujjával a csuklómon lévő jelet simította végig. Valószínűleg ezt a szart a pokolba kívánja... - A sors nem normális. - suttogott.

Még máig sem tudom, hogy Steve, és Dave hogyan harcoltak. Ezt az egészet fátyol fedi előttem. Ezek után félek rákérdezni. Még az utolsó lépésemre sem emlékszem vagy, ahogy kiütöttek.
A sors mi a francért akarná azt, hogy segítsek Stevenek, aki már egy démon? Egy ilyen szörnyeteget már nem lehet visszahozni...

Egy olyan dolog döntött erről, amiben sokan hisznek, mégsem látjuk, de tiszteljük. A sors.

Végig kell csinálnom... lakcím is van ide firkantva. Meg kell találnom...

- Veled megyek. - szólt határozottan Dave. A csuklójára pillantottam, de nem láttam rajta jelet.
- Neked a Déli Határhoz kell menned harcolni... - fordultam vele szembe. Gyötört a vágy, hogy vele mehessek.
- Mi lesz, ha bántani fog? - akadt ki.
- Nell Flynn vagyok. Az egyetlen aki bántani tud, az te vagy, Dave. - tapasztottam mellkasára a kezem.
- Ez nem volt valami biztató velem szemben... - horkantott fel flegmán.
- Tudom, hogy néha zavarodott vagyok... de amit nagyon akarok, azt elérem, és megcsinálom! - vágtam hozzá határozottan. Komoran összefontam szemöldököm, és figyeltem, ahogy a többiek mennek a dolgukra.
- Este találkozunk. Épen legyél nálam... lehetőleg ne kelljen legósat játszanom, és összeraknom téged... - nyomott egy apró puszit a homlokomra.
- Idefigyelj. - fogtam meg a pólóját erősen. - Nekem kéne aggódnom. Te mész harcolni démonokkal! - akadtam ki.
- De te egy gyilkoshoz mész! Az különb? - emelte fel hangját.

Egyre dühösebb lett. Szorosan fogta kezem. Elképedve pásztáztam végig arca minden egyes mozzanatát.

- Azon a napon... - kezdtem bele egy kiadós csend után. - Mi történt a harc közben? - csuklott el a hangom.

Nem szólt. Azon gondolkozna, hogy mit hazudjon?

- Nem úgy volt, hogy megölted? - folytattam kicsit nagyobb hangerőn. - Hogy harcoltál vele? Egyáltalán mi vagy te? - akadtam ki. Kicsit ellöktem magamtól, és dühösen néztem már mélybarna szemeibe. - Mert ezek után kétlem, hogy démonvadász lennél. Karcolások nélkül
megúsztad. Nem beszélsz róla. Mi a szar az igazság? - kiabáltam. A kastélyban lévő lények savanyúan pillantottak ránk. Tudni akarom az igazat!
- Ne haragudj. De nem mondhatom el... - nyelt. Idegességemben kapkodtam a levegőt, és közelebb léptem Davehez. Felemeltem a karom, és behúztam neki. Hátrabillegett a csapástól, és megrázta a fejét.

Könnybe lábadt a szemem. Itt adja magát előttem, de mégis hazudik. Úgy látszik minden jónak van egy sötét, árny oldala.

Dühösen a levegőbe csaptam, és összeszorítottam az állkapcsom. Könnybe lábadt szemekkel rontottam ki a kastélyból. Hallottam, ahogy Dave ökle a falnak csapódik. A cetlit égi tárgyként szorítva nyitottam meg az átjárót, és átszaladtam rajta.

Csak azért is. Megcsinálom ezt a küldetést.

***

~ Dave rövidke szemszöge: A Déli határnál ~ 

- Nyomorult. - ordibáltam. Ez a démon se nagy falat...

Meglendítettem a kardom, majd apró tűzlángok kíséretében kettészeltem a halandót.

- Hé haver. - lépett mellém Noris. - Minden rendben? - vonta föl szemöldökét.

Válasz helyett megöltem még egy démont. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Nem vak, ez tény. De a magánügyem nem teregetem ki.

A mai napon csak a düh vezérel. Nem bírok tiszta fejjel harcolni. Ordítok. Miért csinálom ezt? A zavarodottságot Nellre hagyom mindig. Ő ilyen kelekótya, nem én!

Basszus. - a gondolataim próbálom leláncolni. Idegességemben kettévágtam egy fát puszta kézzel.

Nekem miért nem volt az a jel a karomon? - homlokom a fának tapasztottam. Ránehezedtem és éreztem a tűz bizsergetését a hátamon, ahogy végigszalad rajta.
Nem vagyok formában. Egyre jobban puhább leszek.. A lelkem még sosem volt ilyen nehéz.

Dühlevezetésként felordítok még egyszer. Ezzel szart sem érek...

- Csigavér. - érintette meg a vállam Noris. Mérgelődve léptem ki tenyere alól, és féltrédre ereszkedtem. - Ma nagyon nem tudsz harcolni... mi az? - kérdezte.
- Nell Flynn. Ő a bajom. - mérgelődtem.

Hallottam, ahogy felnevet. Flegmán felhorkantottam, és felé biccentettem a fejem.

- Valami vicceset mondtam? - támadtam le.
- Hé hé. Nell Flynn az a vörös démonvadász, nem? - kérdezte meglepetten.

Bólintottam. Ezzel mire céloz?

- Nyugodj már le. - éreztem, ahogy tenyere az arcomnak csapódik teljes erőből. Hátraestem az ütéstől, és nekirontottam. Elkaptam a torkát, és a fának szorítottam.
- Mi az, hogy nyugodjak le? - ordítottam rá. - Egy idióta seggfejhez ment, aki lehet, hogy megfogja ölni! - martam el az utolsó szót.
- Túldramatizálod. - suttogott. Erősebben szorítottam. Nem érdekelte. - Nem lehet, hogy csak féltékeny vagy? - agyára ment a démonvér?
- Idióta. - engedtem el. Hátrébb léptem, majd összefontam magam előtt a karom. Mélyen sóhajtottam. Talán mégiscsak megkönnyebbülnék, ha elmondanám neki, hogy mi nyomja a lelkem...

Tenyerem az arcomba temetve meredt. Hogy kezdjek hozzá, ha még Nellnek sem tudtam elmondani?

- Mond már. - erősködött Noris, aki félvállról véve a dolgokat bökte meg a vállam. - Hidd el, jobb lesz. - erősködött.
- Nem akarom elmondani Nellnek az igazat... - köhögtem, és halkan folytattam. Noris reakcióját lestem, akinek kíváncsiság ült ki arcára. - Hogy ki vagyok valójában... - böktem ki halkan.
- Az a ...- szakítottam félbe.
- Csönd! - förmedtem rá. Ujjaim megropogtattam, és kiegyenesedtem.

A démonok a kerítésen kívül hörögnek. A halandók visítanak. Hatalmas szarvukkal próbálnak utat törni maguknak. A kisebbek becsúsznak a rácsokon. Pár démonvadász igyekszik hosszú, vékony kardjával a nagyobbakat pöckölni.

Idegesen nekirontottam a kerítésnek, és levájtam a legtöbb démon hegyes szarvát. Dühösen fontam össze szemöldököm, és a démonvadászok rám pillantottak. Erőt vettek magukon, és segítettek visszanyomni őket. Mögöttünk az átjáró egyre jobban parázslott.
Ez nem jelent jót. Ezek a szörnyetegek ott is pusztítanak.

- Csapatok! - Kyle ordított fel, majd mindenki felkapta a fejét. - Pár démonvadász vonuljon vissza az emberek világába. Elegen vagyunk itt. - teli torokból szólt. A legtöbben rohanni kezdtek. Gyávák...
- És kik mehetnek vissza? Mert azok ott maguk döntötték el! - Noris idegesen szúrta a földbe kardját. Sebes arcán végigcsordult a vér, amit jobb kezével letörölt.

Kyle elmosolyodott. Izzadni kezdett. Zavarodottan szorította a nadrágzsebét.

- Férgek! - Felix hátát a kerítésnek döntve nyomta vissza őket.
- Azok! - suttogta Kyle, majd egyetértően bólintott. -  De nem tudunk mit tenni. - tapasztotta tarkójára a kezét. - Gyerünk, gyerünk, tartsátok vissza a férgeket! - mért végig minket, és segíteni próbált.

Teljes erőbedobással tettük amit mondott. Egyre erősebbek. Nem tudunk mit tenni. Az "őrangyalokon" múlik minden, hogy megússzuk e úgy - ahogy szárazon.
Ezeket a démonokat nem érzelem irányítja... hanem a düh, és a bánat.

***

~ Nell szemszögéből ~

- Ez a fránya eső! - a lábbelim beázott. - Ég! Kérlek ne sírj már állandóan! Megteszünk mindent! - emeltem fel a fejem. A cseppek végigszaladtak az arcomon. Lehunytam a szemem, és a cetlit szorongattam.

Én is sírni tudnék... de mégsem teszem.

- Nell! - Ördög bökte meg a nyakam vasvillájával. - Most mit akarsz tenni? - aggódott. Várjunk... aggódik?
- Megkeresem Stevet. - böktem ki határozottan. - Ezek szerint mégsem teljes démon. Még visszalehet fogni. Megtalálom azt a láthatatlan pórázt, ami őt vezeti, és eltépem! - indultam el. Előreszegeztem figyelmem.
- Nell! Tudod... az ördögben sose bízz meg. - Angyal suttogott a másik oldalamon.
- Néha az angyalokban sem lehet! - vágott vissza a vasvillás mérgelődve.

Lehetetlen páros vagytok... - forgattam szemeim.

Bárhová léptem, pocsolyába találtam a lábam. Idegesen ráztam meg magam, és szaladtam előre. Egy buszmegálló alá rontottam, és vártam, amíg csendesedik az idő.
Villámok sorai követték egymást szorosan. A hajamról a víz patakként folyt végig a pólómra. Hát ez király... moshatok.

Az utca kihalt. Egy lélek, se démon nem bóklászik itt. Remélem.

Az eső egyre erőteljesebben csobogott. Házak tetején lelte nyugalmát, és egy hatalmas becsapódást mért a buszmegálló tetejére. Fáradtan pislogtam, majd a csuklómon lévő végtelen jelet néztem.
Miért pont ez? Miért nem lehetne például egy szerteágazódó csillámpóni?

Pont a végtelen? Mit jelent ebben a szituációban? Hiszen sok közét nem látom az esethez...Pont nekem kell őrangyalosat játszani? Hisz tudtommal nem vagyok egy türelmes típus... az emberek megértésében sem vagyok jeles.
A sors vezetgetne engem egy rövid pórázon?

Ujjaim közé vettem egy vörös tincset, és birizgálni kezdtem. Annyira tehetetlennek érzem magam. Pedig egy elég kiemelkedő küldetést kaptam.

- Nell. Ne vágj már ilyen fapofát. - Ördög foglalt helyet a vállamon. Szemében szomorúan csillantak fel a viharfelhők. A villámok meg egy ragyogást adtak neki.
- Mit érdekel ez téged? Mióta lettél te lelki segélyszolgálat? - vontam fel szemöldököm. A választ még saját maga sem tudja... pár percig gondolkozott, majd kibökte:
- Megváltoztál. Mindenki átesik ezen... - sütötte le tekintetét. - Amióta Daveel töltöd a pillanatokat, boldogabb vagy... - nyelt egy nagyot. - Nem szeretném, hogy ezt csak úgy eldobd. - tapadt tekintete az enyémre.

Igazat adván bólintottam. Ajkamba haraptam, és most tértem észhez. Amiket Davenek mondtam, nem volt valami szép... de az sem volt az, amit Ő tett. Miért nem bízik bennem? Miért nem mondja el az igazat?

Az eget pásztáztam. Kinéztem egy csillagot kettőnknek. Ragyogóbb volt, mint a többi. Sokkal erőteljesebben pislákolt. Kiemelkedett a többi unalmas közül, akik féltek csillogni. Mi is ilyenek vagyunk... vagy voltunk.
Szomorúan öleltem át a táskám. Lehet, hogy a mi történetünk nem egy mézes-mázas sütire hasonlít, hanem egy citromra... de nekem ez a citrom felér egy csokoládétortával.

Hiányzik. Mellette akarok lenni. Miért Ő aggódik miattam? Nekem kéne. Ő harcol most démonokkal, nem én. Egy buszmegállóban állok és várom, hogy csendesedjen a vihar. Ez nagy harc...
Vajon Ő is látja azt a csillagot? Neki is olyan fényesen ragyog, mint nekem? Neki én jutok róla eszébe vajon? Gondol egyáltalán rám?

A vihar egyre jobban húzódik vissza. Minden csillag az égen egyre jobban fénylik. De a miénk jobban. Akár egy felhő is eltakarhatja, akkor is gyönyörű marad. Jöhet akár száz vihar is. Ő ott lesz.

9.Fejezet ~ Mit tennél?

Sziasztok!

Új fejezet a láthatáron. Megjegyzéseket várom:) Remélem tetszeni fog C:

FACEBOOK OLDAL: https://www.facebook.com/futorozsanell?ref=aymt_homepage_panel

ZENE: https://www.youtube.com/watch?v=TA6IA7PEmbQ

Jó olvasást:)

***

A gyors kajálda a legjobb megoldás arra, hogy enyhítsem a farkaséhségem. Mint egy vadállat szaladtam be, és egy hatalmas hamburgerért esedeztem. Az illatok birizgálták az orrom, és a számban az ízek kavarogtak.
Csillogó szemekkel figyeltem, ahogy egy idősebb nő szokatlanul gyorsan, de precízen pakolja a hozzávalókat. Ajkamba haraptam, és igyekeztem nem felfalni a kajáldát.

- Másnaposnak lenni pocsék lehet. - pillantott rám szeme sarkából, de válaszolni már nem volt erőm. Szívesebben beszélgetnék azzal a hamburgerrel.

Annyira meleg van... mindjárt itt olvadok el. Sietősen kezdtem mutatóujjammal halkan kopogtatni, és türelmetlenül nyeltem.

- Sietek. - förmedt rám halkan. Forgattam a szemeim, mire kiadta nekem. Gyorsan kifizettem, és rohantam egy árnyékos helyre. Ez egy kisebb házhoz hasonlított, viszont mellette voltak székek, asztalok. Lecuccoltam oda, és mint aki napok óta nem evett ragadtam
meg a hamburgerem.

Gondolkozni sem volt időm. Senki nem volt itt, csak a flegma kajáldás. Egyedül lenni szívás. Pláne, ha az ember nem szokja meg...

Az agyam próbálta felidézni a tegnap történteket, de csak a Daveel töltött mézes-mázas jelenetek ugrottak be. Az arcom egyre forróbb lett. Sokkal melegebb volt, mint tőlem pár méterre a beton, amire a nap ragyogott.
Kezem az arcomhoz emeltem, és elképedtem. Lehetetlennek véltem, hogy ez valaha is, ha nem ebben az univerzumban, vagy akárhol is... ez megtörténjen.

A szívem kiszakadni készült a helyéről. Megráztam a fejem, és tovább faltam a "reggelim", ami akár egy ebédnek is elmehetne. Próbálom Davet kiverni a fejemből, legalább a mai napon... de nem megy.
Makacsul belefurakodott az elmémbe, és ott vigyorog rajtam. Érezzem magam megtisztelve, hogy ajkai nemrég az enyémhez simultak? Átöleltem. Beletúrtam a hajába. Hozzásimultam.

Ajkamba haraptam, és letettem a kajám. Az asztalra döntöttem a fejem, és halkan felnyöszörögtem. Ujjaimmal apró köröket rajzoltam a kopott, kék színre. Szemem sarkából figyeltem a hamburgerem, de már enni sem volt erőm.
Úgy érzem magam, mint egy mesében. Megtörtént a jelenet, de a herceggel egyenlőre külön vagyunk. "Majd tuti hív." Mi a szarért érdekel? A hangja állandóan a fejemben kopácsol, és ha kell, szólongat. Nem, ez nem Ördög.

Én... belé szerettem? Azt sem tudom, hogy mi van köztünk. Barátság? Vagy mi? Lehet, hogy minden lánnyal ezt megcsinálta, hogy "termékmintát vehessen" az ajkunkról? Melyik a legjobb?

- Nell! Hogy te mekkora idióta vagy... - Ördög mászott a hamburgerem mellé, majd enyhén ránehezedett. - Kislány. - kezdett bele merészen. - Lehet, hogy idegesítő vagy... de ennyire nem hiszem, hogy pont téged venne valaki gatyára.
- Ezt hogy érted? - emeltem fel a fejem, és rámeredtem. Szemeibe a fény halványan felvillant.
- Úgy, hogy te egy szeretni való kiscica vagy, aki csak arra vár, hogy átöleljék. - mosolygott, majd folytatta. - A kemény külső bármit takarhat. Én már csak tudom. - tért vissza az egója, majd kihalászott a hamburgeremből egy kis darab
húst, és elkezdte majszolni.

Daveből nehezen látom a törődő pasast, aki virággal lepi meg választottját, és akár még a csillagokat is lehalássza az égről. Maximum elmegy egy büfébe, és a lány asztalára vágja a gyrost, majd elmegy. Ez nála a szeretet.

Viszont... ahogy tegnap bánt velem, egy hercegnő helyében sem lettem volna. Úgy éreztem, vele tényleg ver a szívem, és nem csak úgy vagyok, mint a megszokott vörös árnyék, aki állandóan panaszkodik, és mindent szid.

Mosolyra húztam ajkam szélét, majd megérintettem. Mutatóujjam végighúztam rajta, és rájöttem. Tényleg beleszerettem. Beleestem ebbe a gödörbe, ahol minden rózsaszín.
Lehunytam a szemem, és a kezemre támaszkodtam. Enyhén mozgattam a fejem a tegnapi dalra, és vörös rózsák gyűltek az arcomra.

Éreztem, ahogy a gerincemen felsiklik valami, majd összerezzentem.

- Jó középdélutánt, hercegnő. - Dave hajolt le hozzám, és egy apró puszit nyomott az arcomra. - Ennyire elment az étvágyad? Szegénykém. - megragadta a hamburgerem, és elkezdett rajta nyammogni, és leült elém.

Rámeredtem, és arrébb biccentettem a fejem.

- Finom legalább? - flegmán felhorkantottam. A szavak el sem értek a hallójáratáig. Kicsit bepöccentem, majd áthajoltam az asztalon, és beleharaptam a hamburgerbe. Könyökömön támaszkodtam, és tenyerem kezén simítottam végig.
- Így még finomabb. - vigyorodott el, és leemelte az ételt ajka elől.

Végigpásztáztam arca minden egyes részét. Apró gödröcskéit, és a hold árnyalataival kevert szemét. Tekintetem lejjebb vágott utat, és a pólójára meredtem. Fakó, régi, szürke póló volt rajta, amin egy kiolvashatatlan felirat volt.

Visszalestem az arcára, és vágyakozóan meredtem az ajkát. Halkan felköhögtem zavaromban, és arrébb biccentettem a fejem. Éreztem Dave nem meglepő mosolyát, és azt is, ahogy egyik percről, a másikra ujjai az arcomon vándorolnak, és felfedező utat tesznek.

Kicsit felemelkedett, és enyhén áthajolt az asztalon. Pillantásával fogva tartva húzott vissza, és az orromra nyomott egy apró puszit. Telhetetlenül ültem vissza, hisz minimum egy csókot vártam. Összefontam magam előtt a karom, és Dave
picit érthetetlenül nézett.

- Semmi sincs ingyen. - kuncogott halkan, és felém tolta a hamburgert. - Egyél... - szólt nyugodtan.

Nem haboztam. Elrántottam, és a maradék falatot begyűrtem. Miután megettem mélyen elgondolkoztam, hogy mit fogok a nyár első napján csinálni... aludni. Talán.

Nem akartam kimondani, hogy legszívesebben Daveel tölteném a napot, hisz olyan gázul hangozna, ha egy lány bökné ki... ezért inkább félénken egy szalvétát elemeztem.

Az ajkam harapdáltam, mintha annyira finom, és tökéletes elfoglaltság lenne. Míg Dave szóért nem vett levegőt...

- Gőzöm sincs mi a bajod. - suttogott pajkosan, és áthajolt az asztal felett. - De csak én gondolom azt... hogy ez az asztal rossz helyen van? - vigyorodott el.

Nyeltem egy nagyot, és felálltam. Vágyakozó szemeimben lévő fényt elfojtva néztem, ahogy mosolyog. Visszamászott, és morcosságom végett mellém lépett.

- Van kedved eljönni valahova? - zsebre vágta az egyik kezét, míg a másikkal végigsimította a gerincem vonalát. Szemeim kikerekedtek. Erősnek kell maradnom. De mi a szarért, ha úgy is az lesz, amit akar, hogy elmegyek vele?
- Hát... nem is tudom. Sok dolgom van... - hazudtam eléggé átlátszóan.
- Akkor majd elhívok mást. - a féltékennyé varázslásával nem megy sokra.
- Menj mással. Ha ennyire könnyűvérű vagy... - tapasztottam csípőre a kezem. - Hátha az a valaki elmegy veled. - mérgelődtem.
- Akkor.. kérdezzem meg azt, a "valakit?"- vonta föl a szemöldökét, és szabad kezével a hátam simogatta.
- Ja. - morogtam fel flegmán.
- Rendben. Kedvesem, Valaki. Van kedved eljönni velem mondjuk vacsorázni, vagy akármit csinálni, ami udvariasan hangzik? - játszotta a lovagot, és maga felé fordított.
- Idióta vagy... - morogtam, és a mellkasába fúrtam a fejem. Halkan felnevetett, és szorosan magához húzott.

Még mindig lehetetlennek hiszem ezt az egészet. Akárhányszor megérintem, rádőlök... elfog egy olyan láng, ami azóta bennem ég, amióta megláttam őt. Nehezen bírom ki nélküle, bárhogy is viselkedik.
Lehet ő bunkó, beszólogatós kedvében... mondhat akárhányszor bármit nekem... annyiszor szeretek belé. Magamba fojtom ezt az egyszerű, nyolc betűs csodát. Nem bírom kimondani. Egyenesen... a szemébe.

Enyhén ringatni kezdett, és az eszem már ebben a pillanatban nem volt velem. Mikor balra dőltünk, majd jobbra, a szívem kiszakadni készült a helyéről. Nem akartam szavakat mondani, azt sem, hogy Dave valami pikáns megjegyzést tegyen.
Ehhez nem kellettek szavak. Elegek voltak a mozdulatok.

Mutatóujja felsiklott a gerincemen, és megérintette a nyakam. Beleborzongtam, majd lábujjhegyre állva átkaroltam a nyakát.

- Tudod... - kezdett bele nevetve. Belefojtottam a szót.
- Pofa be. - morogtam a mellkasába fúrva fejem.

Felkuncogott. Felemeltem tekintetem, állam a pólójába ásva. Úgy éreztem, hogy a ragyogás szemeimből egyre jobban lángra kap.

- Ha tudnád mit akartam mondani, nem fojtottad volna belém a szót, édes. - vigyorgott.

Kíváncsian emelkedtem feljebb.

- Mit akartál mondani? - nyeltem nagyot.
- Már mindegy. Erről a vonatról lekéstél... várd meg a következőt. - kacsintott.

Mérgesen, akadozottan fújtam ki a levegőt. Mint egy dühös hercegnő léptem hátra, és keresztbe tettem magam előtt a karom.

- Na, picim. A durca életmód nem áll jól. - folytatta. Utánozta a mozdulataim, és tett egy lépést felém. Hozzám simult.
- Ez nem "durca életmód". - gúnyosan feleltem. Nagyokat pislogtam, mikor felemelte az arcom, és egy apró puszit nyomott a vörös futórózsáimra.
- Akkor mi? - nevetett.
- Szerelemkimondhatatlanságszindróma. - hadartam. Meg is bántam, hogy kiböktem. Dave elkezdett vigyorogni, amiből már lelehetett vágni... hogy eddig is tudta... mi a bajom. - Ez nem vicces... - harapdáltam az ajkam.
- Tudod Nell. - váltott lágy hangnemre, és a szememben lévő érthetetlenséget fürkészte. - A szavakat tettekkel kell bizonyítani. Sokkal nehezebb számomra kimondani valamit, amit rendesen nem bizonyítottam... - mosolyodott el.
- Ne csináld ezt. - suttogtam.
- Mit? - vonta föl szemöldökét, és ravaszul vigyorogni kezdett.
- A kedvességet. - förmedtem rá.

Felnevetett. Behúzok neki komolyan...

- Azt akarod, hogy ne legyek kedves? Ezek szerint a bunkó,tahó énembe szerettél bele? Nem rossz... - tapasztotta a csípőmre kezét.
- Ki mondta, hogy beléd szerettem? - vágtam vissza gúnyosan.
- Akárhányszor rád nézek, a te arcod egy kaliforniai paprikáéval tudna versenyezni. - emelte feljebb fejét.
- Ez teljesen más... Pasinyelven nem tudom kifejteni... - morogtam.
- Pedig egyszerű. Csak annyit kéne mondanod, hogy "szeretlek", és máris más lenne ez a szituáció.
- Akkor mond ki te. - böktem meg.

Nem válaszolt semmit. Szemével engem pásztázott, és a homlokomra nyomott egy apró puszit. Tématerelés felsőfokon. Ezt nem ússza meg...

Hátrasimítottam vörös tincseim, és az asztalra meredtem. Ő továbbra is a pillantásom próbálta elcsípni, kevés szerencsével. Nehezen adtam be magam, majd mikor már a szélén voltam lehunytam a szemem.

Felemeltem a kezem, és tenyerembe temettem az arcom. Sóhajtottam, és a futórózsáim kezdtem dörzsölni. Hajtömegem az arcomba zúdult, de nem törődtem vele. Jobb is így.
Dave megragadott és elindult. Meglepetten lépkedtem utána. Hova a francba megyünk?

- Emberrablásra készülsz? Sürgő-forgó városon keresztül átcibálni egy ilyen védtelen lányt... - morogtam.
- Védtelen? - nevetett. - Te még egy ártatlan kiscicával is leállnál veszekedni. - húzott maga mellé.
- Akkor valószínűleg az a macska lenne a hibás. - gúnyolódtam.

Szűnni nem akaró kalimpálás járta át a mellkasom, ami egészen az ujjamig hatott. Dave átölelt a vállamnál, és így haladtunk végig. Annyira zavarban voltam, hogy majdnem ráléptem egy kisgyerek lábára.
Út közben néha-néha beszélgettünk szokásos, értelmetlen dolgokról. Nem bírtam ki, és menetelés közben a szemét bámultam. Ha észrevette, gyorsan elkaptam a fejem, mint akinek idegrángatózása van. Ez már megszokott volt tőlem.

- Nem nagy napot terveztem mára... - suttogott, mintha érdekelné is valakit, hogy mit akarunk csinálni. - Gyere át hozzám. Csinálok popcorn, és kész ötcsillagos szállodát varázsolok a nappaliból. - nevetett.

Boldog voltam. Nem nagyon izgatott, hogy nem étterembe megyünk. A nyüzsgés-forgás most nem igen hiányzott az életemből.

- Filmet nézünk? - néztem fel pajkosan.
- Ahogy akarod. Mást is csinálhatunk... - vigyorodott el. Már ott voltam, hogy a nyakába harapok, de a kedvességem felülmúlt. Igyekeztem a szavait elengedni magam mellett..

A mellkasára döntöttem picit a fejem. Hallgattam, ahogy nyugodtan ver a szíve. Nem úgy, mint az enyém, ahol már próbál kitörni egy újabb világháború...

- Nutella nem lesz, ha nem baj. - kezdett bele. Hatalmas nevetését visszatartva folytatta. - Az egyik találkozásunknál is a boltban magadra vágtál egy párat. Ebből nem kérnék többet. - simogatta a hátam.

Szomorúan lestem rá. Ahogy haladtunk előre egyre több kíváncsi szempár lesett ránk. Davet nem érdekelte, de viszont látta rajtam, hogy engem annál inkább. Megvonta a vállát, és felsóhajtott.

*

Dave háza nem volt nagy. Egy apró kert ölelte körül, rajta egy-két fa. Egy régi hintaágy porosan pihent hátul. Fehér volt, és gyönyörű. A két kis oszlopon, ami tartotta az egészet egy futórózsa szaladt fel.

- Egyedül laksz? - kérdeztem. Előkotorta a kulcsát, és közben felmentünk a teraszra.
- Olyasmi. - komolyan válaszolt. Elfordította a zárban, és belépett.

Követtem őt, szapora léptekkel. Egy nappaliba találtam magam. Lapos TV, és egy kétszemélyes öreg, barna kanapéval díszelegve. Tőle balra egy apró amerikai konyhás berendezés szúrta a szemem.
A falak barna, néhol kopottas sötét színekkel voltak festve. Nem volt egy csúcs modern hely.

- Furcsán nézel ki. - nevetett, és folytatta. - Mire számítottál? - fordult felém, de előtte felakasztotta a kulcsát.
- Őszintén? - erre a kérdésre lazán bólintott, és halkan folytattam. - Hullák a falon... kitömött, régen még élő állatok a falon. Zombi lógnak a plafonról.. tudod, a szokásos. - vigyorogtam.
- Hát hulláim nincsenek, se semmi ilyen dolgaim... de az számít, hogy egy műhal lóg ott? - bökött a fal felé.

Odaléptem, és végigsimítottam rajta ujjam. Vastagon fedte a por, majd Dave felé fordultam.

- Horgászol? - kérdeztem.
- Nem. A szüleim csinálták régebben. - felelte komoran.
- És most hol vannak? - motyogtam. Dave szemeiből a fény eltűnt, és a hangulat szomorúan öltött alakot felettünk.
- Meghaltak. - válaszolt.

Kikerekedett szemekkel meredtem rá. Figyeltem, ahogy az arca egyre sápadt lesz. Odarohantam hozzá, és végigsimítottam az arcát.

- Sajnálom. - dőltem neki.
- Ne sajnáld. - biccentette egy szekrény felé a fejét. - Vannak CD-im. Ha gondolod megnézhetünk egy filmet. - indult el a konyha felé.  - Válassz akármit. De tudod. Mást is csinálhatunk. - vigyorgott.
- Hozzád vágom azt a díszpárnát... - morogtam.

Kutakodni kezdtem. Rengeteg horror film volt, melyek borítójától már elsápadtam. Előhalásztam egy kis dobogót, ami a szekrény mellett porosodott, és ráálltam. Feljebb kezdtem nézelődni, ahol már a vígjátékok sorakoztak katonásan.

Az orrom elkezdte birizgálni egy illat. A konyha felé sandítottam és láttam, ahogy Dave pattogatott kukoricát tett a mikróba, és jelenleg vigyorogva dől a pultnak. Stírölt...

- Nem szeretem, ha más helyeken kalandoznak az emberek szemei... - jegyeztem meg.
- Én szeretem. - vonta meg a vállát, és várt.

Visszapördültem, és tovább keresgéltem. Hm. Twilight... 

- Eszedbe se jusson. - hallottam Dave hangját, ahogy kiabál.
- Miért? Olyan jó romantikus film... és mellesleg tudtommal én döntök. - akaratoskodtam. Félretettem, és feljebb másztam.

Megragadtam egyet. Leporoltam, és próbáltam kihalászni a címét. Davehez rohantam, és a képébe nyomtam.

- Ez mi? - pattogtam.
- Egy elég parás horror. Te tudod... - vonta meg vállát, és kivette a pattogatott kukoricát.
- Te tudod. - utánoztam nyafogósan a hangját, és csípőmre tettem a kezem.
- Úgy se mernéd megnézni. - kihívás csillant fel szemében. Az enyémben meg bizonyítási vágy.
- Ezt fogjuk. - csaptam rá a pultra, és a TV-hez ugrottam.
- Mitől pörögsz ennyire? Másra is fordíthatnánk... - tépte szét a csomagot, és egy tálba öntötte a kaját.

Letérdeltem a DVD lejátszó elé, és beraktam a CD-t. Mint egy szöcske szökkentem a kanapéra. Dave nyugodtan sétált hozzám, és egy takarót dobott mellém. A popcornt az előttünk lévő kis asztalra helyezte, és leült mellém.

- Biztos, hogy ezt akarod nézni, édes? - gúnyosan dőlt felém.

Bólintottam, mire megragadta a távirányítót, és elindította. Az elején megismerkedhettünk a buta szőkével aki egyértelműen elsőnek fog meghalni a történetben.
Pár perccel később megjelent a szexi másik főszereplő, aki a barna, őzikeszemű lányt szereti, amíg át nem szúrják őt egy toronyórával. A szöszi bekattan és a másik lány leszúrja. A főszereplő. Csak úgy.

Nem ő tette, hanem démonok szállták meg. Mit is tehetne, mint minden főhősnő rohangálni kezd eszeveszetten segítségért kiabálva. A házban elmegy az áram, és vak sötét lesz.

Most jön az a rész, amit mindig is utáltam a horrorfilmekben. Azt, mikor gőzöd sincs, hogy hol van a gonosz, de tudod jól, hogy ott van. Lehetséges, hogy éppen a nyakadba liheg. Akármi.
Sötét árnyak pattogtak a főhősnő, Ashley mögött. Ijedten kiabált, és egy kenyérvágókéssel felvágózott a démon előtt.

A zajok egyre hangosabbak, és hangosabbak lettek. Még mázli, hogy Dave lehúzta a redőnyt, és vaksötét van a nappaliban.

- Most sem félsz? - morgott fel Dave, és a popcornt már magához véve ropogtatta. Mellédőltem, és csentem egyet-kettőt belőle.
- Én és a félelem? Ugyan kérlek. - hercegnős nevetésem rosszkor volt, rossz helyen. Mikor a TVre néztem úgy megriadtam, hogy majdnem Davehez vágtam egy pattogatott kukorica darabot sikítva.
- A szívverésed úgy szállingózik, édesem... hívjak mentőt? - hajolt az arcomhoz.
- Idióta. - magamra dobtam a takarót, és mögé bújtam. - Nemrég még negyven fok volt... mi ez az ingadozás... - tereltem témát.
- Estére lehűl. - nevetett.

Dave előrébb ült, és jobban mögé rejtőzhettem. Mosolyogva leste a szerencsétlenségem. Félig lestem a TVt.

- Fogadunk, hogy a szekrényben lesz? - motyogtam.
- Szerintem meg mindjárt betör az ablakon a démon, és kinyírja a lányt. - nyammogott a kukoricán.
- Hányszor nézted meg ezt a horrort? - suttogtam.
- Párszor. - felelte szárazon.

A pólóját szorítottam, és halványan figyeltem az eseményeket. A zene felgyorsul, mint a szívverésem. Szinte érzem, hogy mindjárt sikítófrászt kap a főhős.

- Egy valódi démonnal szembe bírsz szállni... de egy nem létező, TVben átalakított csillámpónival nem? - szólalt meg, és hátrafordította a fejét, és kicsit rám nehezedett.
- Ez nem vicces. Nehéz vagy. - morogtam, és toltam el.

Ő egyre jobban nehezedett.

- Csak kényelembe helyezkedem. - felemelte kezét, és nyújtózni kezdett.
- Ez így fullasztó. - tapasztottam homlokom a hátára. Éreztem, ahogy tesz egy fordulatot, és pár másodpercen lépkedve a mellkasához simultam.

Zavaromban nem tudtam mit csinálni. Karja a fejem mellett volt kitámasztva, és máshova nem tudtam pislákolni. Arcát a nyakamhoz érintette, és feltolta, mint egy kismacska. Ajkával, ahogy haladt fel végigsimította a futórózsáim. Mikor a számhoz ért megtorpant.

Belenézett mélyen szemeimbe, és szinte éreztem, hogy megakar csókolni. Akkor miért nem teszi?

- Mi az? - suttogtam, és az orrom az övéhez érintettem.
- Gyönyörű vagy. - váltott lágy hangnemet. Meglepetten mentem bele a szemháborúba, amit vele vívtam.

Pont Ő mondja, aki olyan, mint egy szobor? Tökéletes! Nagyot nyeltem, és megrebegtettem szempilláim. Nyájasan nézett szemeimbe, és elmosolyodott.

- Miért remegsz ennyire? - vonta föl szemöldökét, és tenyerével végigsimította a karom. Olyan voltam, mint egy vacogó sün. Szúrós, de mégis bújnak hozzá.
- Nem remegek. - tiltakoztam halkan, és folytattam. - Ez.. nekem új. Nem szoktam meg az érintéseket, se a csábos tekinteteket. - Dave pólóját bámultam.
- Ezzel most bevallottad, hogy csábos, és szexi vagyok. - nevetett fel. Hozzá akartam fűzni valamit, mire ő gyorsan ujját az ajkamhoz tapasztotta, és lágyan végigsimította.
- Dave... - suttogtam kicsit mérgelődve. - Te voltál az egyetlen, aki a szívem látta meg először... és nem a külsőm. Ezért remegek, akárhányszor hozzámérsz. Hisz.. ebben a pillanatban egy hercegnővel sem cserélnék. - sütöttem le tekintetem.

Meglepődött. Kicsit hátrahúzódott a szemkontaktust le nem véve rólam. Bal kezével megdörzsölte arcát, és a nyakam kezdte simogatni.

- Állandóan a Te hangod hallom a fejemben. - folytattam. Kicsit felemelkedtem. Nem szerettem, ha néma, és arra vár, hogy kezdeményezzek valamit szavakban.

Szinte emberi szemmel nem láthatóan kezdett el vigyorogni. Értetlenkedve ráztam meg a fejem, és a hajamba túrtam.

- Azt hiszed, hogy én nem hallom állandóan a hangod a fejemben? - hajolt közelebb. Kihívóan tekintett rám, és a hajamba túrva vont magához.
- Reménytelen vagy... - morogtam rá.

Nevetni kezdett, és testét az enyémhez érintette. Kezével a hátamhoz mászott, és megölelt. Arcát a vállamba temetve. Vörös hajtömege vízesésként zúdult arcába.
Szinte éreztem magamon, hogy már lassan a holdé lesz a főszerep. Sőt, már valószínűleg az. A szabad ablakhoz biccentettem a fejem, és figyeltem az eget. Ebben a pillanatban gőzöm sincs, hogy mit csináljak.

A gondolataim szerteágaztak. Nem tudtam, melyik szálon kapaszkodjak meg.

Reménytelenül pislákoltam a hold felé nézve. Éreztem, ahogy Dave lassan felemeli a fejét, majd homlokát  az enyémhez tapasztja.

Nem bírtam tovább. Utálom, hogy egy lánynak kell kezdeményezni. Kicsit mérgelődve vetettem arcát a tenyerembe, mire azon kaptam magam, hogy Dave ajkai az enyémhez simulnak. Átkaroltam a nyakát, és feljebb másztam.

Dave mindig is olyan volt, mint egy szerelmes dal. Az ember akárhányszor meghallja kicsit elzárkózhat a külvilágtól. Akár egy másik bolygóra is elviszi a zene, és aztán döbbensz rá, hogy nem is érted miért csinálod ezt...
A testem lángolni kezd. A mellettünk lévő villanykörte nagyot szikrázva hagyja el a földünket.

- Ez igen. Nem rossz. - vigyorgott. - Jól feltüzeltél... - csókolt meg.
- Különös képesség... - morogtam. - Dave Brooke! Fejezd be ezt a csábos tekintetet, mert felgyújtom a házad... - förmedtem rá.
- Sajnálom. Nekem ez a különleges képességem, édes. - a nyakam kezdte cirógatni nyelvével, én meg felnevettem. Ez egy olyan pont volt, amit túlságosan is szerettem, ha megérintenek.

Megakartam szólalni, de Dave szó szerint elszakította a gondolatmenetem. És nem csak azt... a pólóm aljának annyi. Vehet újat. Hajrá!
Meglöktem a vállát, mire ő oldalra zuhant. Elnyúlt a kanapén, majd fölé kerekedtem. A horrorfilmben lévő sikításokkal nem foglalkozva gyulladt fel kint egy fa.

Vad csókcsatába forrtunk. Éreztem, ahogy hideg kezei a pólóm alá csúsznak, és egyre feljebb matatnak.

- Ebből nem eszel, édes. - utánoztam az utolsó szót nyávogós hangon. Hátranyúltam, és kihúztam a kezét.

Apró csókokkal pecsételtem meg nyaka minden egyes részét, majd kiegyenesedtem rajta. A futórózsáim már nem voltak velem. A félelmem eldobtam, mint egy használt göncöt, és fölé hajoltam ismét.

- Szeretlek. Idióta. - tettem hozzá az utolsó szót vigyorogva.

Nem felelt. Ujjaival fülem mögé fésülte rakoncátlan tincsem, és a nyakamba sóhajtott.
Hülyén érzem magam. Mint egy nyálas, csöpögős szappanoperában.

Átkulcsolta a derekam, és felült. Az ajkam kezdtem harapdálni, és letűztem tekintetem.

- Elkapott a pillanat. Bocs. - morogtam.

Nem szólt semmit. A TVre sandított és figyelte, ahogy a főhősnőt a démon felszabdalja belülről. Sikít. Ordít... mert fél. A barátai, se senki sem hitt neki, hogy ő nem egy démon. Rettegtek tőle. A fájdalom legyengítette, és szabad prédává vált a szörnyetegnek.

- Ha megváltoznék...úgy viselkednék, mint egy démon, de nem lennék az... te elhinnéd, hogy ember vagyok? - suttogott. Meglepetten meredtem rá, és kicsit megszeppenve sóhajtottam. Mire akar utalni?
- Hinnék neked. - böktem ki halkan.
- Rosszul teszed. - emelte fel kicsit hangját, majd folytatta. - Olyankor nem szabad hinni az embernek... bárki is legyen az, akit megszáll egy démon. Nem tudhatod hogy mi zajlik le benne. Legyen az Ellie... vagy én. - nyelt nagyot. - Öld meg. - szagolt a nyakamba.
- Nem ölnélek meg titeket. - kiabáltam. - Olyan könnyű kimondani a halált. Egyszerű nem? Csak leszúrjuk a másikat, nem? Míg az érzések benne élnek! - akadtam ki. A fa kint egyre jobban kapott lángra. Könnyek szöktek a szemembe idegességemben.

Csend ült ránk. Előtte állok, de nem szól semmit. Ajkaim szóra feszítem.

- Ezek szerint... te engem lazán kinyírnál, nem? - szorítottam össze állkapcsom.
- Nem... - suttogott. - Ez más, Nell. - nyugtatni próbált. - De.. ha én változnék át... kérlek... érzések nélkül, fagyos tekintettel, ölj meg. - a szavai szinte könyörögve jártak át.
- Fejezd már be. - sikítottam. - Nem foglak megölni. Akármivé is változnál te, vagy Ellie. - A levegő szaporán támadta le a tüdőm, és szinte szenvedve rohant ki.

Felpofoztam Davet. Halkan felszisszent, majd felállt. Átkulcsolta derekam, és magához rántott. Olyan szorosan ölelt, hogy csapongó szívverése még az enyémnél is jobban dobogott.

- Szeretlek. - hallottam suttogni. Olyan halk volt, akár egy fuvallat. Könnyes szemem kikerekedni vélt. - A látásomtól is képes lennék megválni csak, hogy utoljára lássalak. - simította végig a hátam.

8.Fejezet ~ Kósza emlékek, maradandó élmények

Halihó :)

Meghoztam az új fejezetet. Remélem tetszeni fog. :) Visszajelzést fogadok, és ne féljetek rámenni a "feliratkozás" gombra. Nem harapok. :)

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=eFXRQKYFbXE
Facebook oldal: https://www.facebook.com/futorozsanell?ref=hl

Jó olvasást:)

***

Vörös rózsák gyülekeztek az arcomra. Ujjaimmal birizgálni kezdtem a köldökömön lévő piercinget, és zavarodottan forgattam a fejem. Úgy éreztem magam, mint egy sötét szobában lévő, vörösen pislákoló gyertyafény.

- Nell... - sajnálat ült ki Ellie szemeibe, és tett egy lépést felém. - Ezekről... miért nem meséltél, te lökött! - emelte fel a hangját. A torkomban dobogott a szívem a kijelentésétől, amire pontosan tudta a választ, de azért megkérdezte.

Felemeltem a fejem, és rámeredtem. Ökölbe szorítottam a kezem. Ő csak várta a reakcióm. Semleges voltam.

- Ne legyél már egy kitömetlen bábú! - folytatta, és megragadta a karom. - Szólalj meg, kérlek. - suttogott.

Dave mély lélegzeteit elkerülhetetlen lett volna ne hallani. Szinte olvasni tudtam volna a fejében.

- Inkább kívül fájjon, mint belül. Gondolom ezen agyalsz. - szólalt meg Ellie mögött. Várt a válaszomra, de csak forgattam a fejem. - Ez egy hatalmas baromság, édes. - iszkolt elém, majd megragadta a karom.

Szemeim kikerekedtek. Porcelánként tartotta a kezem, és mélyen a szemembe nézett. A tekintete mint mindig nyugalommal itatta át a testem minden egyes részét. Nagyot nyeltem, és rászorítottam.

- Ezzel a barátaidat bántod. A titkok egyszer mindig napfényre törnek a sötétségből. És még... - biccentette Elliere a fejét, majd rám. - engem is bántasz vele, hercegnő! - határozottan vágta hozzám a szavait. Szinte már éreztem őket magamon.
- Hogy mondhattam volna el? - suttogtam. Ajkaim megremegtem, és beleharaptam.
- Hát valahogy így, illusztráljam? - vonta föl a szemöldökét.
- Leköteleznél... - fordítottam el a fejem.

Mutatóujját megemelte, és az államhoz tapasztotta. Lassan megmozdította, és maga elé vetette tekintetem, amit enyhén megemelt. Ez a mozdulata már megszokott volt tőle, tehát a gondolataimat simán összegubancolta.

- Idióta... - mordult fel, és hátralépett.

Mérgesen összefontam magam előtt a karom, és visszatolattam a fülkébe. Behúztam a függönyt, majd visszaöltöztem.

A bikinit egy ideig bámultam. Annyira tetszett a színe, hogy az elmondhatatlan. Finnyásan elmosolyodtam, és elhatároztam, hogy megveszem. Drágának se volt mondható, mint ahogy kinéz.
Megigazítottam fekete trikóm, és kimásztam. Annyira meleg volt a plázában, hogy a légkondi lazán dobhatott volna egy hátast, akkor sem lett volna hűvösebb.

- Megveszed? - csillant fel Ellie szeme. A hangulata egyről, a kettőre pattant.
- Meg. - böktem ki. - És te, miket veszel? - ki se mondtam a kérdést, máris előkapta a szatyrából őket. Kettőt vett, az egyik egy barackszínű volt apró, fehér csíkokkal. Míg a másik ugyanilyen fazonú volt, csak kékbe.
- Már meg is vetted? - vontam fel a szemöldököm.
- Meg én. - mosolyodott el, és a kasszához vezetett. Szememmel Davet kerestem, de sehol sem találtam. Szinte már feltűnően forgattam a fejem jobbra-balra.
- Hé. - bökött meg Ellie. - Fizess. - nevetett.

Kikaptam a pénztárcám, és mint egy katona nyújtottam az összeget.

- Még mielőtt rohangálni is kezdenél.. - folytatta Ellie. - Hazament a herceged. - büszkén felnevetett, mint aki készül valamire.
- Nem a her-
- Sss ne már. - a számhoz tapasztotta a kezét, és elindult.

***

A homok szinte lángolt csupasz talpam alatt. A lemenő nap fénye világította be az egész partot. Mindenki ideiglenesen, míg nem érnek ide a többiek leültek, és bámulták az eget a párjukkal. Némelyik hátradőlt, míg a másik fél ülve maradva, enyhén rádőlve
birizgálta egy lány haját. Mindenki körül láttam azt a tipikus rózsaszín felhőt, amitől elkapott a hányinger. Mindjárt belerókázok a vízbe...

Lábujjhegyre álltam, és ismerős arcokat kerestem. Megigazítottam a rajtam lévő fekete, átlátszó blúzt, és feladtam. Fogtam magam, és leültem. Egy srác, hatalmas dús hajjal állt egy fa mellett, és lágy, szinte szerelmes dalokat játszott.

Megfojtom.

Hátradőltem, és az égen lévő, halványan pislákoló fehér pontokat lestem bőszen. A talpam alatt bizsergett a homok, ami már kezdett lehűlni. Lehunytam a szemem, és a hasamra tapasztottam tenyerem.

- Ti idióták! Muszáj itt csőrözni? - mordult fel egy éles hang mögöttem, majd hideg vizet éreztem a nyakamtól kezdve, a hasamig. - Meglepetéés. - Ellie ült le mellém, és vizes kezével végigfröcskölt.
- Kösz. Ez nagyon kellett. - sóhajtottam.
- Ez egy tengerpartos buli. Víz nélkül nem úszhatod meg. - nevetett. - Mellesleg majdnem itt van mindenki a sulinkból. - mosolyra húzta ajkai szélét, és vadul körbenézett.
- Mi van? Valami pasit lesel? - vigyorodtam el.
- Nem. Éppen a Micimackóból keresem a tigrisem. - bökött meg.
- Gondolhattam volna. Csábítóak azok a csíkok... - forgattam a szemeim.
- Azok azok. - kacagott.

Sóhajtottam, és a dal amit a srác játszott percekig rajtam csüngött. Annyira gyönyörű volt, hogy sokan fel is álltak, és lassúzni kezdtek. Az ügyetlenebbeket, mint minden filmben a srác a lábára emelte, és vezette. Tipikus romantika...
Kinyújtottam a lábam, és nyújtóztam egyet. Ellie tekintete nem, nem a Micimackó szereplőjén, hanem egy smaragdzöld szemű szöszin táncolt. Vadul vert a szíve. Idáig hallom.

- Menj oda. - csíptem bele, és felé biccentettem a fejem.
- És ha elküld melegebb éghajlatra? - aggodalmaskodott, mint egy veszett tinédzser.
- Valószínűbb, hogy kitör most egy zombiapokalipszis, minthogy elküldjön egy másik bolygóra. - mosolyodtam el.
- Biztos? - harapdálta az ajkát.
- Ha még egyszer megkérdezed, bedoblak a vízbe... - gúnyolódtam, majd felültem. Enyhén adtam neki egy kezdőlökést, és úgy felpattant, mint akit ágyúból durrantottak volna ki.

Intettem neki, mert körülbelül ha nem százszor, akkor egyszer sem fordult vissza segítségért mutogatva nekem.

- Sok a gond a szerelemmel... - suttogtam, és visszadőltem.
- Hát... ha megtudják az emberek szelídíteni, akkor nincs probléma. - Dave nyugodt hangja simított végig. Leült mellém, és a többieket nézte.
- Hát te? - néztem rá a szemem sarkából.
- Napozol az árnyékban. Jól csinálod, édes. - mosolyodott el, majd felém fordult. - Semmi dolgom nem volt... gondoltam eljövök a nyárkezdős strandos bulira. - biccentette oldalra a fejét.
- Hmmp - horkantottam fel, majd tovább pihentettem a szemem.

A tekintetét éreztem magamon, ahogy végigmér. Kirázott a hideg, és gyorsan felültem. Köhögtem egyet, majd felé fordultam.

- Lesz valami program ezen a bulin? - kérdeztem. Kicsit megemelte a fejét, majd belevágott.
- Nemsokára lesz táncos buli... majd a legvégén egy tűzijátékkal zárul az est. Azt hiszem. - kezét a hajához emelte, majd beletúrt.

Elliet figyeltem, ahogy egyre vöröslő fejjel beszélget azzal a fiúval. Vadul kapkodta a levegőt, de a srác mindig elmosolyodott Ellie töketlenségén.

Dave fekete, térdig érő nadrágban volt, és egy fekete trikóban. Jobb is így... le ne vegye. Bár... megnézném.

- Nell! A gondolataid légyszíves türtőztesd. - szólalt meg Angyal a fejemben. - Túlságosan hangos. Aludni akarok. - panaszkodott, és elhalkult.

Beletúrtam a homokba, és figyeltem, ahogy körülöttünk sokan elkezdtek lassan táncolni. A szingli oldal vadul rázta a lassú dalra, míg a párok romantikusra fogták a témát. Egy-két csókot loptak választottjuktól, és egész végig a nyakukon jártatták nyelvüket.

Atyaég...

Dave gyorsan felállt. Leporolta magáról a homokot, majd nyújtotta a kezét. Kérdően felcsillant a szemem, mire ő kicsit maga felé kezdte húzni a karját. Mintha azt gondolná: "Ez az egy esélyed van. Fárad a karom."

Ezért inkább... gyorsan megragadtam, s felálltam.

A derekamhoz érintette a kezét, és fogva tartotta a pillantásom. Nem bírtam elvenni a tekintetem, és máshova összpontosítani. Bezárt egy börtönbe, amiből ki sem akartam szabadulni.

Ujjaival apró körökkel pecsételte meg a csípőm, és lassan hátralépett. Követtem őt hűségesen, s egyszercsak elkezdtem vele táncolni. Büszkén elvigyorodott, és pár perc után esett le, hogy mi most tényleg ezt csináljuk.
De... őszintén szólva nem érdekelt. Nem akartam kibújni ez alól... mert eléggé élveztem.

Lassan a hátamhoz ért, s közelebb vont magához. Fejét a vállamra hajtotta, és mély levegőt vett. A csend most lüktetett bennem. A szívem zakatolt egy másik vágányra, és nem tudtam megállítani. Ajkamba haraptam, és kicsit nekidőltem.
Kiegyenesedett, és elvigyorodott.

- Tudsz táncolni. Ez is új. - nevetett ravaszul.
- Még beletudlak fojtani a vízbe is, ha tönkreteszed ezt a pillanatot. - álltam lábujjhegyre, s a nyakába temettem az arcom. Átkaroltam és szorosan magamhoz húztam.

Átölelte a derekam, és az ágyékához érintettem csípőm. Beleborzongtam, de tovább lassúztam vele. Kicsit megemelt, hogy egyforma magasságba lehessek vele.

- Hol tanultál meg táncolni? - suttogtam.
- Örökletes adottságokról nehéz beszélni. - halkan felnevetett.
- A hülyeség is öröklődő? - vontam föl a szemöldököm, és majdnem beleharaptam a nyakába mérgemben.
- Attól függ. Én arról lekéstem. Te szerintem elkaptad azt a vonatot, édes. - leemelt, és még mielőtt valami sértőt akartam volna mondani, az ajkaimhoz emelte kezét. - Ne rontsd el a pillanatot. - utánozta a hangom nevetségesen, majd szorosabban húzott magához.
- Seggfej. - köhögtem.
- Seggarc. - gúnyosan a lábamba csípett.

Ez a vérbeli romantika. Bármilyen csöpögős film lazán megirigyelné.

Dave válla fölött láttam Elliet, ahogy a srác mellkasának dőlve lassúzik. Mint egy anyós lestem őket.
Dave kicsit előrehajolt, és lecsúsztam a válláról. Gúnyosan néztem bele rengeteg gondolattal mázolt szemeibe.

- Puskát adjak? - nézett Ellie táncpartnerére, majd rám.
- Mind egy... - hajtottam le a fejem szomorúan.
- Mi az? - emelte fel a fejem.
- Félek hogy eltávolodok tőle... - tenyerébe temettem az arcom, és ujjaimmal az ő kezét simítottam végig.

Elmosolyodott. Arcán az izmai összerándultak, és közel hajolt hozzám. Megemelt, és a lábára tett. A nyakamhoz csúsztak ujjai, és a szívem egyre közelebb, és közelebb invitált hozzá, míg az agyam csapongott, és még ezen is gondolkozni próbált...
Lassan billegtünk jobbra-balra. A dal vitt bennünket, és a víz apró áradata adta hozzá a hangot. Ajkaim reflexszerűen kissé szétnyíltak. Az arcomon egyre több vörös rózsa futott fel.

- Futórózsa. - suttogott nevetve, és a homlokomhoz érintette ajkát. Mélyen belecsókolt, és összerezzentem. A mellkasára tapasztottam a tenyerem, ami szoborként ragadt oda. A pillanatragasztó nem játék...
- Miért ver ennyire a szívem? - suttogtam. Ami a szívemen volt, az a számon tört magának utat. Nem tudtam leállni. Kár volt kimondani.

Enyhén elvigyorodott.

Két tenyerem közé vettem az arcát. Nem érdekelt, hogy az elmém ki akar törni a börtönből, ahova Dave bezárt. Én nem akartam. Ott akartam maradni.

Mutatóujjammal a haját csavargattam, és ezt követően még közelebb hajolt. Orrát az enyémhez simította, amin elmosolyodtam. Szemében a tűz olthatatlanul, sőt, már vadul kalimpált. Láttam benne visszafényleni magam.

Úgy éreztem. Vele gyönyörű vagyok.

Ajkam az övéhez emeltem, és lágyan belecsókoltam. A szám lángolt, és nyelvem vad táncot járt az övén. A csípőmet tartotta kezével, és a világ, a falak melyek köztünk voltak egy csapásra összedőltek.
Egyre jobban, akaratosan kezdtem benyúlni a trikója alá, mire ő kicsit felnevetett.

- Nyugi tigris. - vigyorgott. Elmosolyodtam, s nekidőltem a mellkasának. Mekkora egy idióta vagyok.

Látta rajtam, hogy aggaszt valami. Megfogta a kezem, és az ajkához emelte. Egy apró puszit nyomott rá, és szelíden mosolygott.

- Én nem akartam.. vagyis de. De nem úgy. - morogtam. Sóhajtott egyet, és ismét fogva tartotta a pillantásom.

Felnézett az égre. Arrébb biccentette a fejét, és figyelte, ahogy nemsokára fellövik a tűzijátékot. Mindenki, hangosan visszaszámolt tíztől. Davet párnának használva figyeltem, majd egycsapásra felrepült a tűzijáték, és egy hatalmasat robbant.

A színek szétterültek az egész égen. Beragyogták még a legszomorúbb emberek szívét is, és fényt adtak nekik az élet rögös útjaihoz. Dave barna szempárából szinte tükörként lehetett látni a tűzijátékot.

- Gyönyörű. - hallottam Ellie hangját. A többiek ujjongtak, és sikítoztak.

Tehát... hivatalosan is lezárult az év. Itt a nyár, ami rengeteg lehetőséget, és élményt nyújthat. Már akinek. Az idő oly annyira elsuhant a fejünk felett, mint egy kötél. Nem sokan ragadták meg, hogy elrepülhessenek a boldogság felé.
Volt olyan, aki inkább a földön kereste az élményeket. Én inkább ehhez tartoztam. Igyekeztem az életem nem a véletlenekre építeni. Nagyjából bejött.

Előre nézve, a hold pillantott vissza messziről. A fiúk nagy része ujjongva ugrott be a vízbe, de voltak olyanok is, akik a barátnőjüket dobták be. Ellienél majdnem így volt. Csak ott ő maga ugrott be sikítva.

Elmosolyodva néztem őket, majd Dave kezét éreztem az enyémbe simulni, és megindult.

- Gondolom azt, amit te gondolsz arról, amire épp gondolok, igaz? - nevettem.
- Micsoda egy zseni vagy. - fordult meg, és a hajamba túrt. - De a mai napot víz nélkül nem fogod megúszni. - vigyorodott el.

Megragadta a derekam, és a hátára dobott. Kicsit arrébb ment, én meg csak csapkodtam.

- Gondolom most jön a duma, hogy nem tudsz úszni, és én, mint a lovagod a karomba foglak venni... és úszni fogunk. Nem? - gúnyosan felnevetett.
- Majdnem eltaláltad. Nem rossz... - vontam föl a szemöldököm.

Ledobta a pólóját, és a földre rakta. Nyújtózott egyet, és felém fordult.

- Abba az ingbe nem ajánlatos bejönni úszni. - nevetett.
- Miért ne? - morcosan összefontam magam előtt a karom.
- Vannak a vízbe olyan szörnyetegek... - lépett közelebb. - Akik ilyen ingekre vadásznak. - suttogott. - De beérik a bikinivel is. - folytatta nevetve.
- Perverz... - böktem meg.

A tóra pillantottam. Tökéletes hely volt, amit kiválasztottak bulizósdinak. A hold fénye halványan pislákolt a felszínén, és békák hangos brekegése volt a dallam hozzá.
Dave megragadta a derekam, és beinvitált a vízbe. A nyakát átölelve vonultam fedezékbe, hisz utáltam a vizet. Úszni se tudtam. Igaza volt. Úgy érzem magam mint egy rossz romantikus filmben...

- Ne félj, megtanítalak úszni. - utánozta a filmekben lévő srácok nyávogós hangját.
- Jajj én hercegem, leköteleznél. - vágtam vissza vékony, szőkés hanggal.

Elmosolyodott, és csak állt egy darabig.

- Mit csinálsz? - vontam föl a szemöldököm.
- Ez a víz alig van egy méter. Szivi, nyugodtan leteheted a lábad, nem fogsz belehalni. Maximum egy bikinire vadászó harcsa leharapja. - kuncogott.

Beleharaptam a nyakába, s halkan felszisszent. Leemelt magáról, és a csípője körül megragadta a karom, majd magához húzott.
Egy ideig öleltük egymást, mire halkan megjegyeztem:

- Biztos, hogy nem haltam meg...? Megvan még a lábam? - aggodalmaskodtam.
- Leellenőrzöm, ha akarod. - emelt fel, és a lábamra sandított. - Túlságosan is megvan. - nevetett.
- Egy idióta vagy... - suttogtam elmosolyodva.
- A te idiótád. - csókolt bele a nyakamba. Lábujjhegyre álltam, és átkaroltam.

 Karján az izmai megfeszültek, kézen fogott, és beljebb mentünk. Minél jobban haladtunk, annál mélyebb volt a víz.
Lemerült. A víz annyira sötét volt, hogy nem lehetett az aljáig látni. Kikerekedtek a szemeim, és a lábamnál simítást éreztem. Mintha egy villám belém csapódott volna, úgy ugrottam fel, mire Dave felúszott, és nevetett.

- Poénzsák. - gúnyolódtam. Finnyásan visszaindultam de ő megragadta az ingem, és lerántotta.
- Ez kell? - nézegette.

Odasétáltam, és felugrottam. Magasba emelte, de nem értem fel az ingig. Mérgesen ugrottam.

- Utállak.
- Tudom. Látom. - emelte le, és a szemembe nézett.

Ajkamba haraptam. Dühös pillantásokkal pecsételtem meg a szavaimat. Szétnyitottam a szám, és belekezdtem:

- Idióta. Idióta. Idióta. Idió - gyorsan megcsókolt, és hátradőlt picit. Nem hagyta befejezni a tíz szent parancsolatom, ami őt jellemezte volna.
- Ta - sóhajtott.

Két csók közt elmosolyodtam, ezt követően lassan visszasétáltunk a partra. Az ingem elkaptam tőle, és magamra aggattam.

- Hé, fiatalok. - Ellie ugrált hozzánk, mint egy eszeveszett csillámpóni, aki keresi a szivárvány végét.
- Hé, megtaláltad a tigrised? - nevettem. Ellie arcán egy apró gödröcske fénylett, és elpirult.
- Olyasmi... - motyogott. A földet vizsgálgatta zavarában. De érdekes lehet.

Oldalra biccentettem a fejem, s Dave értetlenkedve rám nézett. Miközben Ellie a földet bámulta, mutogattam neki a levegőben. Valami olyasmit tátogott, hogy "most mi van?"
Dave kommunikáció felsőfokon. Melléléptem, és az oldalába csíptem. Enyhén felszisszent, majd visszamart.

- Kinyírlak... - suttogtam.

Felnevetett.

- Mellesleg, olyan aranyosak vagytok. - mosolygott Ellie, aki valószínűleg tud a hülye kézjelekből olvasni.

Nem válaszoltam, csak oldalra fordítottam a fejem. Zavaró pillantásokat vetettem egy ártatlanul cövekelő fára.

- Mi van köztetek? - folytatta mosolyra húzva ajkai szélét.
- Barátság. - motyogtam.
- Extrákkal. - nevetett Dave. Átölelt a derekamnál fogva, s a vállamra nyomott egy apró puszit.

***

A nyár hivatalos első napja. Az ágyon feküdtem és figyeltem, ahogy a korán kelő nap fénye próbál kiverni a lustálkodás alól. Felmorogtam, és oldalra fordultam.

- Ebből fog állni az egész nyarad? - mordult fel Ördög.
- Valahogy úgy. - ásítottam.

Átöleltem a párnám, és szorítottam.

- Nell Flynn! - kiáltott fel Ördög. - Ha most nem kelsz fel, a kávédnak annyi. Világos? - fenyegetőzött.

Megragadtam az ébresztőórám, és hozzávágtam, aki lepördült az ágyról.

- Ez nem volt szép... - Angyal egy párnát emelt maga elé, és védekezni kezdett a Nell típusú csapásaimtól.
- Hercegnő! - mászott vissza Ördög. - Tegnap a gondolataid olyan hangosak voltak, hogy majdnem agyvérzést kaptam. Fogd vissza magad, ez már beteg! - gúnyolódott.

Mintha meg sem hallottam volna fordultam a hátamra. A fáradság kiszaladt belőlem, és egy nagyot sóhajtottam.

Mint aki a Walking Dead zombiválogatására készül, kivánszorogtam a konyhába, és egy kávét körülbelül húsz percembe került csinálni, annyira ki voltam ütve. Megdörzsöltem a szemem, s mire kész lett belekortyoltam.

Kis eséllyel majdnem leforráztam a nyelvem.

- Hé bébi, gondolkozz már. Ha kiakarod magad nyírni ne itt. - sipákolt Ördög mellettem.
- Leütlek mint egy taxiórát, ha nem fogod be. - komoran ránéztem. Ő tett egy lépést hátra a pulton, s leült.

A telefonom megrezzent. Majdnem lezúdult a sütőről. De... mit keres a sütőn? Öcsém, én tényleg ki voltam ütve!
SMS-em jött. Gyorsan odaugrottam, és megnéztem mi az.

Davetől jött... atyaég! Valami hatalmas baromságot művelhettem tegnap este! Atyaég...

- Mit ír? Talán kiraboltál egy bankot? - röhögött Ördög.

Szemeim kikerekedtek.

-

Szia édes :3 A tegnapi buli miatt tartozol nekem, amiért hazahoztalak :) Nem volt ám könnyű... totál be voltál kattanva. :D 

És mellesleg... nem, nem fogom erdőben csinálni. További szép reggelt, és remélem boldog vagy... úgy látnám az arcod.

Szeretettel: A megmentőd.

-

- Te szexelni akartál egy erdőben? Öcsém, ezt ki nem néztem volna belőled... - perverzen megbökött Ördög.

Leblokkoltam. Ez rettentő cinkes. Semmire sem emlékszem... komolyan. Semmire. Egy fránya kép sem ugrik be... - mellesleg megőrjítenek ezek a smileyk...

A telefonom újból megrezzent. A szívem a torkomban dobogott, s meglestem.
Az egyik tanárom írt üzenetet. Jesszusom. Mit műveltem?

-

Kedves Nell Flynn!

Miközben egy vörös hajú srác cibált téged haza, te felmondtad az egyik tételt. Nagyon profi vagy, további ilyen sikereket kívánok így a nyári szünetben! 

-

Mi van?

Ördög egyre hangosabban nevetett. Megragadtam egy serpenyőt, és erőből lecsaptam.

- Nell! Ez tényleg nem volt szép...
- Te is a sorsára akarsz jutni? - ragadtam meg egy kenyérvágó kést. Betegen vigyorogtam, mire ő hátralépet, s elporladt.

Felsóhajtottam. Esetleg a történelem anyagot nem mormoltam el? Kész profi vagyok...